Ülök a tengerparton és a hullámokat nézem. Ha itt lennél…hmmm… De nem vagy itt. Egyedül figyelem, ahogy fodrozódik a tenger és közben a kavicsokat fürkészem, melyeket ki-be sodor a víz.

Imádtuk a kavicsokat. Mindenféle jelzővel láttuk el őket. Olyanokkal, amit magunkról gondoltunk és olyanokkal is, amit egymásról. Bátrabban mondtunk el mindent, ha kavics volt a kezünkben, s ráruházhattuķ az érzéseinket. Te kezdted ezt a játékot. Egy dán pszichológus cikkében olvastad, hogyan csinálja. Megtanultad tőle, majd megtanítottad nekem. Mindenhol a kavicsokat kerestük. Nem csak a vízparton, hanem az erdőben, a hegyeken, a parkban, az utcán, sőt még volt, hogy egy építkezés előtt áttúrtunk egy sóderkupacot. Soha nem a hibátlant kerestük, hanem az egyedit.

Megakad a szemem egy hófehér kavicson. Sokkal fehérebb mint a többi. Odanyúlok érte, megfordítom. Egy „A” betűhöz hasonlító aranybarna minta van rajta. A te neved utolsó betűje.

Ezt valami jelnek veszem.

A markomba szorítom és tovább gyönyörködöm a vízben és a kisodródott kavicsokban. Nem mutatom senkinek a kis kincsem. Arra gondolok, majd kiszárítom és megnézem, hogy akkor is ilyen szép lesz-e? Ha igen, elviszem neked. Talán nem lenne merszem odaadni, inkább csak bedobnám a postaládádba. Úgyis tudnád, hogy én küldtem.

Több érdekes kavicsot is találok s kipakolgatom magam mellé, majd átnézem, melyiket vigyem még haza. Különböző színűeket, formájúakat, méretűeket, de azt az egyet a markomban őrzöm. A hullámok egyre erősödnek, s a kavicsok egyre szaporodnak mellettem.  Egyszer csak egy hatalmas hullám az arcomba csapódik. Szemem-szám tele lesz sós vízzel. Mire megtörölgetem magam, észreveszem, hogy nincs a kezemben a kis kavics. Sehol sem találom. Kicsúszhatott a kezemből.

Elsodródott tőlem. Elvesztettem. Pont, mint téged.

Nagyon bánt. Még a könnyem is kicsordul. Nevetséges vagyok, tudom. Sírni egy kavics miatt. Nem mondom el senkinek. Úgysem értenék meg, mit jelent nekem egy kavics.

Ezek szerint, nem akarták az égiek, hogy bedobjam neked. Talán tényleg el kellene, hogy engedjelek…

Másnap ismét kiültem a partra. Szinte rá sem néztem a türkizkék vízre, csak a kavicsokat túrtam. Akartam, hogy találjak még egy különlegességet. Sokat kipakolgattam magam mellé, de egyik sem annyira egyedi, mint te. Kidörzsölte már az ujjam hegyét a sok turkálás.

Felhagyok a kereséssel. Hanyatt fekszem a parton és napozok. Próbálok felhagyni az emlékezéssel is. Talán mégis tovább kellene lépnem. Keresni magamnak valaki mást és elkezdeni gyűjteni valami mást a kavicsok helyett.  De mit?

Ekkor egy nagy hullám ismét beterít. Felülök. Mindenemről folyik a víz. Csípi a szemem a só. Oldalra nézek. Meglátom a kis fehér kavicsot. Gyorsan odanyúlok, megfordítom. Rajta van az „A” betű. Csorognak a könnyeim. Mekkora esélye van annak, hogy a kavicsok milliói közül ugyan az mellém sodródjon még egyszer? Mekkora esélye van annak, hogy az emberek millióiból veled lehessek megint boldog, még egyszer?

Elgondolkodom…

Ezt egy jelnek vegyem?

Urbán Mara

(kezdőkép: pixabay)