Egyedülállónak lenni sosem nappal nehéz, sosem hétköznapokon…
Hanem igazán akkor, mikor lemegy a nap, mikor eljön a hétvége.
Minden nap, minden ember él és teszi a dolgát, mint minden önálló lény.
A magány akkor zúdul ránk, mikor otthon éjszaka egyedül maradunk. Mikor senki nem fekszik az ágy másik oldalán, mikor senki sem szól hozzánk, mikor nincs aki megöleljen, mikor nincs kit megérintenünk.
Az emancipáció ereje ilyenkor igazán érezhető, mert nem a munkahelyünkön kell valójában erősnek lenni, hanem otthon, mikor egyedül vagyunk.
Bár az egyedüllét és a magány nem egy és azonos, azonban az előző könnyen szüli az utóbbit.
Egy friss szerelem idején sokszor azt érzem a napok után az estéken, mikor alig keressük egymást a belső erőm elhatalmasodik és nem engedi a gyengéd szerelem érzését a felszínre emelkedni.
Mintha csak valami mesterséges intelligencia védelmi rendszere felülírná a szív hangjait, hogy a meggyengült védelem, nem megbízható, majd érkezne egy felülíró kód:
Erősnek kell lenned! Egyedül vagy!
Gyűlölöm ezt az érzést! Sosem akartam erős nő lenni. Nem szeretem mindenhonnan azt hallani, erős vagyok.
Gyenge akarok lenni. Valaki mellett akarok lenni. Valakié akarok lenni. Valakihez akarok tartozni.
Szeretnék valakit…
Szofi
(kezdőkép: Unsplash)
