Azon az estén veled…

Azon az estén veled, én egy vad, zavaros folyóba zuhantam.

Nem értem, mi történt és nem tudom, miért lettem hirtelen ilyen jó úszó, de ez a folyó magával ragadott.

Nem fullaszt és nem nyomja mellkasom. Bár vadsága kegyetlen tél látszatát kelti, mégis gyengéd melegséggel ölel körül csendesen. Még nem is ismerlek, de hazugság parazsa égetné a torkom, ha azt mondanám, nem akarlak .

Valamit életre keltett bennem a veled való találkozás.

Egy régóta elnyomott, szunnyadó energia robbantotta most fel elmém. Besugárzott lelkem sötét rejtekébe is. Oda még soha senki nem látogatott. Ha meg is kísérelte, “halál” volt küldetése vége. De Te…, te bejutottál.

Miért is és hogyan, azt még nem tudom, s te sem talán. Ez az energia, amit most szabadjára engedtél.., s amit én eddig millió véres verejték árán tudtam csak visszatartani…, nos, ez az energia nem fog visszamászni a sötétségbe. Nem kúszik vissza a sarokba és nem fogja többé étlen-szomjan várni szabadulásának érkezését, mely tán nem jönne el újra soha.

Hogy honnan tudom? Onnan, hogy

ez az energia én magam vagyok.

Tiszta, nyers és veszedelmes valómban. Nem engedtem neki soha napvilágot látni. Néha ki-kiszagolhatott az ablakon, de sosem hagytam sokáig belélegezni neki az üdítő szabadság illatát. Nem azért, mert annyira rossz lenne, bár jócskán vesztett már jóságából, ez igaz.

Inkább azért, mert féltem, ha elengedem magam úgy igazán, s felelőtlen elkezdek lubickolni az élvezetekben, amit e szabadság adhat, akkor egy idő után a maradék jóságom is a fertő áldozatává válik majd. Ettől féltem.

De most már szabad és ha már így alakult, én egy kicsit megpihennék.

Most, bár elmémben nagy a vívódás,
lelkem mégis nyugalmat érez.

És igaz, tudja, nem teljesen helyénvaló…, most mégis “hátradől” egy kicsit és csak figyel. Csak vár. Valahogy nincs kedve veled szembe menni. Még akkor sem, ha ezért a pokol tüzén fog elégni vagy ha a mélység húzza majd víz alá . Mert most nyugodt és úgy érzi jó hullámon sodródik.

Ebben a folyóban, bár minden gyors, intenzív és veszélyesen zavaros, én most mégis lubickolnék kicsit. Szüntelen csapkodnak körülöttem a szenvedély, a tűz és valami eddig ismeretlen energiát hordozó hullám habjai, de

nem érzek félelmet.

Mert hallottam a kattanást és érzékeltem a rezdülést, mikor összekapcsolódtál velem. Te is érezted és úgy sejtem, szavaim sem keringenek most gazdátlan szerteszét, most célba ért. Van valami, ami túlságosan is egy bennünk.

Csak tudnám, mi ez a valami. Áhh…,

igen veszélyes találkozás ez.
De sokkal gyönyörűbb és tisztább érzést kölcsönöz

mind az elmém, úgy lelkem világának is. Nem tudjuk még és annyira szürreális is beszélni minderről. Őrültség.
Az a fajta, melytől igazán jóízűt nevetek. De igaz.

És ha magunkban tartjuk, attól még nem lesz semmis a dolog…

N. Jennifer

(kezdőkép: Pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.