Elmesélem azt a történetet, amikor azt hittem, hogy révbe ért az életem, de akkor még nem tudtam, hogy ez csupán egy szép illúzió!

Egy polgári családból származom, a szüleim mindent megtettek, hogy normálisan felneveljenek. Két nővérem (féltestvérek)és egy édes öcsém van. Középső gyerek vagyok, szerintem ezt nem kell ragozni!

28 évesen véget ért egy 12 éves kapcsolatom (igen, első szerelem, amibe beleragadtam) és egyedül maradtam a 6 éves kisfiammal. Nagyon fiatal voltam, mikor jött a gyerek, nem is voltam igazán felkészülve, de a születése óta minden percét ajándéknak élem meg!

A fiam óvodájában ismerkedtem meg egy férfival. A gyerekeink csoporttársak voltak, és neki még van egy nagyobb fia is. Igazából évekig átnéztem rajta, de mikor kiderült, hogy elvált és az én kapcsolatomnak is vége, valahogy egymásba gabalyodtunk.

Elmondta nekem, hogy ő tulajdonképpen évekig nézegetett engem, de mivel nekem fel sem tűnt és foglaltak voltunk, nem erőltette a dolgot!

Magányos voltam. Felvillanyozott, hogy itt van ez a férfi, engem akar és már én is egész más szemmel néztem rá. Magas, jóképű, intelligens, jó egzisztenciával, jó humorral, ismerjük egymás gyerekeit… mi kell még?

Még akkor az sem tűnt ijesztőnek, hogy 11 év korkülönbség van köztünk!

Elkezdtünk randizgatni, minden klappolt, megvolt a kémia (maximálisan), egy úriember volt, úgy éreztem, hogy a fellegekben járok. Soha nem voltam ennyire boldog. Egyik vasárnap délután otthon takarítottam és belém hasított a felismerés: Szerelmes vagyok!

Viszonylag gyorsan, három hónap után azt mondta nekem, hogy költözzünk hozzá a fiammal. Két albérletet fizettünk, miért is ne? Minden olyan tökéletes!

Az első egy év maga volt a megtestesült álom! Tényleg szárnyaltam, a fiammal is nagyon jól kijöttek és én is nagyon igyekeztem, hogy az ő gyerekeit lazítsam és működött! Tényleg mindenben támogattuk egymást!

Házasságot és közös gyereket terveztünk. Én nagyon szerettem volna és ő is nagyon lelkes volt. Úgy éreztem, lesz egy csodálatos szerelemgyerekünk.

Aztán jött a fekete leves. Egy idő után észrevettem, hogy lehangolt, szomorú, kevesebbet beszélgetünk. Bár még mindig nagyon figyelmes volt, mégis éreztem, hogy valami megváltozott!

Velem van a hiba? Kevés vagyok? -tettem fel magamban a kérdéseket.

Elmaradtak az apró figyelmességek, nem volt őszinte a mosolya. Teljesen pánikba estem. Ez a pánik odáig fajult, hogy egyik este mikor elment zuhanyozni, belenéztem a telefonjába (undorító dolog, elismerem). De amit ott láttam, attól földbe gyökerezett a lábam… majd kiugrott a szívem a helyéből, dühös, csalódott és szomorú lettem: egy másik nővel beszélgetett és azt írta neki, hogy szereti!

Dührohamot kaptam, lekevertem neki egy pofont, és magamból kikelve üvöltöttem, hogy mondjon el mindent: miért, mióta, hol tart a dolog.

Azt mondta, hogy hiányoznak a gyerekei, bezzeg az enyém ott van…

és a másik nővel mindent meg tud beszélni.

Kérdem én: miért nem velem? Hová lett a bizalom, az egyensúly, hogy miért taszított ki az életéből? Pedig tényleg nagyon igyekeztem.

És ekkor jöttem rá, hogy ezt én akarom jobban.

Úgy láttam megbánta, én pedig nagyon akartam, hogy működjön. Ő sem küldött el, úgyhogy megpróbáltunk túllépni rajta.

Innentől kezdve viszont a bizalom hiányában egyre többet veszekedtünk. A szex isteni volt továbbra is, de mintha kerestük volna egymásban a hibát, mintha fájdalmat akartunk volna okozni egymásnak.

Ennek ellenére hol ő hol én mondtuk, hogy legyen vége és mégis maradtunk. Ő minden vitának akkora feneket kerített, mintha világvége lenne és általában én kezdeményeztem a békülést.

Ahogy teltek a hónapok, az évek, a kezdeti lila köd és a harmónia odalett. Féltékenység és sértődöttség mind a két részről. Lassan odáig jutottunk, hogy csak egymás hibáit láttuk.

És egy idő után így maradtunk.

Eltávolodtunk egymástól, eltávolodott a fiamtól, úgy érzem egyedül maradtam. Társas magányban. Megannyi reménytelen próbálkozás a normális kommunikációra, önismeret, önbíráskodás…

Ott tartottunk, hogy nem akartuk elengedni egymást, de nem is tettünk a kapcsolatunkért semmit.

Hat éve voltunk együtt, rengeteg hullámvölggyel. Én megtanultam, hogy a tündérmese nem létezik, de hogy ő mit tanult? Nem tudom….

Aztán a sok próbálkozás, vita és szomorúság után mégis külön költöztünk. Én ráadásul másik városba mentem a fiammal. Sokáig jött, nem tudtuk elengedni egymást. A szétválás után újra teljesen egymásra hangolódtunk.

Csak egy idő után kevés lett, újra többet akartunk egymásból, de nem lehetett, már nem…

Végül elengedtük egymás kezét, de én érzem, hogy egymás lelkét sohasem fogjuk…

Fanni

(kezdőkép: Pexels)