Legelőször a harmadik napon kopogtak el az ajtónál. Felújítás kellős közepén voltam, festettem, sikáltam, izzadtam, amikor huncutul ellejtettek a gangra nyíló ablakom előtt. Függöny még nem volt, magam elé rántottam egy pólót, nehogy melltartóban lássanak meg vadonatúj szomszédaim.

A néni pirospozsgás volt, a haja teljesen fehér, arcát sűrű ráncok barázdálták. A szeme csillogott, mint egy huszonévesnek. A bácsi volt megviseltebb kettejük közül: ócska bottal kopogtatta a gang kövezetét, csoszogott, kopasz fejét a mellének szegezte. A néni belekarolt, kedveskedve támogatta. Így láttam őket ezután nap mint nap, kora reggeli sétájukra indulva, meghitt, öreges összebújásban.

Elérzékenyültem, ha eszembe jutottak.

A néni legalább nyolcvan éves, a bácsi még több. Egy párosan leélt élet. Húsz-huszonöt évesek lehettek, amikor egybekeltek, talán a hatvanas évek elején, az ellenkultúra, a hippikorszak, az ötvenhat utáni leszámolások kavalkádjában. Hatvan éves házasság. Gyerekek. Mindannyian külföldön élnek, képzeltem, mert egyelőre nem láttam náluk látogatókat, szóval lehetséges, hogy nem született gyerekük, csak a barátságos, középkorú szomszédasszony – engem is egy tálca sütivel fogadott – kopogott át hozzájuk időnként. Szóval, hatvan év. Nem gyűlölték meg egymást. Láttam az áhítatos szerelmet a néni szemében, ahogy a bácsira nézett. Biztos voltam benne, hogy a bácsi szemében is ott van ez a sugárzó érzelem, csak nem látni örökösen lehajtott fejétől.

Everlasting love. Tényleg létezik ilyen.

Az én családfám nem látott mást, csak zűrzavart, viharos válásokat, szűnni nem akaró szidalmakat, utálatot, utódokra hagyományozott keserűséget. Cinikus nemzedékem csóválja a fejét: mi már nem hiszünk ilyesmiben, hogy házasság, kántáljuk kórusban. A kötöttségek kora lejárt. Ami elromolhat, az el is romlik. Hasonlókat mondunk. És erre tessék.

Hirdetni kezdtem a szomszéd házaspár igéjét. Hogy igenis van élő, lélegző példám az örök szerelemre.

Ők váltak a példaképeimmé,

egy vágyott élet páros megtestesítőjévé, bár tisztában voltam vele, ha hatvan évet akarok leélni valakivel, ahhoz kábé egy hónap alatt kell őt megtalálnom. Ami alkatilag ki van zárva.

Egyik reggel mentő érkezett a ház elé. A bácsit elvitték. A néniben a szomszédasszony tartotta a lelket: letörölgette a könnyeit, főzött neki zöldséglevest, és amikor délután végre kijött a lakásból, megállítottam a folyosón. Nem bírtam ki, hogy ne tudjak meg mindent kedvenc szuperhőseimről.

A cikk folytatásáért kattints tovább ide >>>

(kezdőkép: Getty Images)