A megcsalás, vagy inkább nevezzük viszony lebukásának a harmadik évében járunk. Nem mondanám, hogy kevésbé fáj, mint az elején.

Kellően lerombolt bennem mindent magammal és a párommal kapcsolatban is. Nincs olyan nap, hogy valamilyen oknál fogva ne jutna eszembe, csak már nem mondom ki, meg sem említem. Ugyanazokat éltem végig ezzel kapcsolatban, mint mindenki más, akit becsapnak.

Igen erős önértékelési gondjaim lettek (amik mindig is voltak). Kerestem az okot, hogy miért választott lényegesen lejjebbről. Igen alul iskolázott, dohányzó (ami nála kizáró ok volt), végtelen egyszerű (és mivel ismertem is személyesen), rendkívül buta nőre cserélt le.

Tudom, hogy velem minden nap egy kihívás, mert nem vagyok egyszerű eset (melyik nő az?). Mindig felnéztem rá, a FÉRFI-ra. Ez mindkettőnknek nagyon fontos volt. Aztán mindenféle mondvacsinált okokból vágyott valamire, ahogy ő fogalmazott: „amit még nem csinált”.
Viszony egy munkatárssal.

Elmondani nem tudom azt az érzést, amikor rájöttem…

Mindenhonnan fel volt készülve támadásra, csak onnan nem gondolta, ahonnan én jöttem rá: a híváslista, amit kikértem a mobil szolgáltatótól. Borult bennem minden.

Természetesen tagadott, amit csak tudott, de túl sok minden derült ki, azokat kénytelen volt bevallani.

Nem tudtam hogyan tovább.
De nem akart elköltözni.

Nem akarta ezt komolyan, egy percig sem akarta lecserélni a kényelmes életét a zűrös, bizonytalanra.
Jó nagy házban élünk, ő lenn én a gyerekkel fenn. Ő a szőnyeg alá akarta söpörni, én inkább kibeszélni, kérdéseimre választ kapni…., mert az önérzetem, az önbecsülésem nem hagyta ennyiben.

Ha folytatni akarjuk, vagy legalább megpróbálni,
beszélni kell róla. Nekem mindenképpen.

Teltek a hónapok és egyre kevésbé volt hajlandó ezt szóba hozni. Jöttek a „nem emlékszem”, „mikor volt már” stb. válaszok. A FÉRFI eltűnt a szememben.

Nagyon-nagyon lassan valamiféle gyógyulási folyamat indult el. Felé pedig

felépült egy fal.
Mára már nem beszélünk róla… de ott van.

Ott motoszkál. Bármikor megkérdezem, hogyan érzi magát a kapcsolatunkban, mindig azt mondja, hogy ő úgy érzi rendeződött minden itthon, így, három év távlatából. Mondja ő.

Aztán valamelyik nap imádott filmemet néztem, amiben Carrie felhívja Biget, hogy megcsókolta régi nagy szerelmét egy utazás során és azonnal el kell mondania, mert nem lehetnek hazugságok közöttük. Amikor haza érkezett, némi beszélgetés után Big egy gyűrűt vett neki büntetésül, hogy ne felejtse el, hogy házas és erről mindig eszébe jut majd a bűne. Jó kis bosszú – gondoltam. Naponta szembesülni a megcsalásoddal… na és persze mese habbal, hogy egy pasi csak úgy megbocsát…

és akkor bevillant valami: BEVALLOTTA!!!!

Napok óta ezen gondolkodom, és mindig ugyanoda jutok. Ha elém állt volna és bevallotta volna, úgy érzem, könnyebben helyére lehetne rakni a kapcsolatunkat! Hisz volt bátorsága! Vállalta az elvesztés lehetőségét, de jobban bízott a szerelem erejében.

Azért megcsalt hölgytársaim, tegyük szívünkre a kezünket!

Nem lehetett volna megmenteni vagy könnyebben feldolgozni,
ha egy FÉRFI elénk áll és elmondja?

Ha hisz a feleségében, a társában, abban, akibe anno annyira szerelmes volt, és megvillant az elveszítésének szele?! Miért várják meg, hogy teljesen „kivéreztessék” a kapcsolatot és utána minimális energiát bele fektetve csodálkoznak, hogy nem megy minden úgy tovább, mint előtte?!

A megalázásnak e fokáról összerakni, működőképessé tenni ismét egy kapcsolatot, nagyon nehéz. A nő dolgozzon saját magán, hogy anyaként, dolgozó emberként és nőként is ismét életre keljen. Bizonyára a férfiak oldaláról is akadnak gondok, de beszélgetések hiányában ezekről nincs információm… de úgy gondolom, a félresiklásokat is lehet gyógyítani, csak legyen bátorsága hozzá, mindkét félnek.

Vilma

(kezdőkép: Unsplash)