Csak egy este. Egy áttáncolt este, ahol a zene végtelenre volt állítva, miközben együtt énekeltük az ismerős dallam szövegét, még ha nem is pontosan.
Egyik kezem a kezedben, a másik a válladon volt, míg a tiéd a derekamon pihent. Magadhoz ölelve tartottál, hogy együtt mozoghassunk a zene ütemére.
Csak addig szakadtunk el egymástól, amíg megpörgettél és már húztál is vissza magadhoz. Néha egy gyors ital elfogyasztásáig szünetet tartottunk, de aztán siettünk is vissza a fűbe, hogy táncolhassunk tovább mezítláb.
Akár egy végtelen történet, bármeddig eltáncoltam volna veled.
Vajon te is érezted azt, amit én?
Nem pillangók voltak a gyomromban, azt az érzést jól ismerem. Nem, engem teljes nyugalom árasztott el, mint mikor tudod, hogy biztonságban vagy, és megérkeztél oda, ahol lenned kell.
A karjaidban tudtam, hogy nem szeretném ezt az érzést elereszteni,
mint ahogy téged sem.
Eltelt egy kis idő, de ez az érzés még most is bennem él.
Elmondanám azt, amit nem lehet. Ha tudnám, hogy te is hasonlóan érzel. De félek, hogy csalódnom kell, hogy ez az egész csak az én fejemben történt és hogy eltávolodsz tőlem miatta. Azt nem viselném el.
És van még egy a bökkenő. Mindkettőnket várnak haza…
P. Zsanett
(kezdőkép: Unsplash)