Vannak olyan helyzetek, időszakok az életünkben, amikor nem vágyunk másra, csak arra, hogy valaki meghallgasson minket.

Nem kérünk sokat, nem szabunk feltételeket és nem várunk hatalmas megfejtéseket, csupán egy dolgot: hallgassanak meg minket.

Sokan vágynak egy igazi bizalmasra, mert vagy nincs ilyen mellettük, vagy aki van – szülő, barát, férj, feleség – az nem tud megfelelő támaszt nyújtani számukra. Nem bűn ez, mindenki máshogy van felépítve és nem mindenkiben van meg a türelem, a feltétel nélküli segítőkészség és az a szociális érzék, amivel segíteni tud másoknak.

Sokszor voltam már olyan helyzetben életem során, amikor szükségem volt arra,

hogy kiönthessem a szívemet.

Hogy kipanaszkodhassam magamat, vagy egyszerűen csak megállás nélkül zúdíthassam a szavaimat valakire.

Csak azért, hogy kijuthassanak az érzelmek, az indulatok, a harag vagy a félelmek.

És még többször voltam én a hallgató fél. A megnyugvást jelentő másik, a lelki párna, aki hallgat, figyel és időnként ad egy kis megerősítést, egy biztató „értelek”-et. És ez éppen elég ilyenkor.

Nem kellenek nagy szavak, nem kellenek egetrengető

és világmegváltó megoldások.

Csak az kell, hogy valaki ott legyen, aki tényleg figyel.

Akiről tudjuk, hogy számítunk neki, és a leghülyébb időpontokban is szán ránk időt, és értő figyelmet.

Mert van, amikor ez egy terápiánál is többet ér. Hiszen az egész nem másról szól, mint a szeretetről. Barátságról, rokoni kötelékekről, szerelemről. Egy láthatatlan kapocsról, ami pont attól működik, hogy oda-vissza létezik.

Ezekre a kapcsolatokra szükségünk van, akár csak az éltető levegőre. Erőt és biztonságot adnak. Az érzést, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül.

Én hálás vagyok azoknak, akik időről időre meghallgatnak. És ha rám lenne szükség, egy percig sem gondolkozom.

Meghallgatlak, mert tudom, hogy ezzel segítek a legtöbbet.

Julia

(kezdőkép: Unsplash)