Az a baj, hogy minden rólad szól. Talán ezzel rontottam el, ha volt is mit. És te észre sem vetted szerintem.
Észre sem vetted, hogy már mennyire nem csinálok semmit, csak mint egy gép létezem. Mennyire üres vagyok belül. Mint egy temetetlen halott.
Hogy minden gondolatom te vagy és ez megőrjít, mert neked meg valaki más jár a fejedben.
Hogy mennyire küzdöttem, hogy kitaláljam, mivel lehetnék elég jó, egészen addig, míg már azt sem tudtam ki vagyok. Hogy szép lassan elnémultam, alig egy két emberrel beszélek…
Te nem beszéltél már velem, másokkal meg én nem tudtam. Bezártam. Szinte teljesen.
Közben nem maradt erőm védekezni a vádakkal szemben, mint például, hogy mert megint biztos az ex. Pedig, ha tudnád, hogy mennyire semmi, de semmi érzelem nincsen már, ami őhozzá köt. Düh az, ami még van néha, de az is magamra…
Te vagy, de nem vagy. A veled való harcban elvesztem. Elbuktam. És már azt sem hiszem, hogy volt egyáltalán harc. Képzelgés. Na az volt.
Mert az, hogy egyik pillanatban egy jel az „örökkön örökké” felé mutat, utána pedig az egyértelmű „zárjuk le és itt a vége” hangzik el, az nem jel, az csak a női szeszély játéka saját magával.
Tulajdonképpen így lettem a női Don Quijote. Sajnálnám a büszkeségem, de az a legkisebb veszteségem. A lényeg, hogy a tiéd megmaradt.
Mert csak én láttam árnyat mindenhol és pont, mint az általam elképzelt szerelmünk, a lidércek is csak csalfa árnyak voltak… A fejemben dúló csata, ami az ép eszemért ment és ez esetben nem tudom, hogy lett-e győztes. Mert árnyak vannak és egyedül vagyok.
Mint igazából voltam mindig, mióta ebben a testben létezem, bármilyen nagy is ez így, s már látom, s értem, hogy valamiért ennek így kell lennie. Ez így helyes. Ezt érdemlem, ez az utam, ezen kell járnom.
Értem. Elfogadom és nem kérdőjelezem meg többet, mert
néha nem értjük az utat, de menni kell,
ugyanígy teszek én is.
Offline útra térek, ami talán nem visz többet tévútra.
Sera Lox
(kezdőkép: Pexels)