Olyan vagy nekem, mint a drog. Tudom, hogy csak ártasz nekem, de nem tudok rólad lemondani. Még nem okoztál beteges függőséget, de érzem, hogy ha nem hagyjuk abba, akkor ebbe a „kapcsolatba” belehalok, egészen, testestől, lelkestől…

Vagy csak nem akarok lemondani erről, mert te olyan gyönyört nyújtasz, amit eddig nem is akartam megengedni magamnak. Most sem engedem meg, hogy túlságosan is az áldozatoddá váljak, de valahogy mégis mindig elveszel belőlem egy darabot és elpusztítod. Ez a darab sosem lesz már meg bennem, magaddal vitted, megsemmisítetted és ameddig világ a világ ez így is marad.

Azt hiszem, hogy arra van szükségem, hogy bánts, feleméssz, tönkre tégy.

Egy kicsit bele akarok halni ebbe, hogy megtudjam milyen is az. Most megtapasztalom azt, hogy milyen elveszíteni azt, ami sosem volt egy kicsit sem az enyém és nem is lesz az.

Nem akarok beletörődni, egyszer már elhatároztam, hogy nem kereslek soha többé, de akkor sem bírtam, hogy ne tudjak rólad semmit sem. Nem bírok nem arra gondolni, hogy vele jobban érzed magad, hogy a lelked ujjongott amikor megláttad, a gyomrod összeszorult és belehaltál a közelségébe, sírni tudtál volna annyira vágytál rá és tudtad, hogy rosszabb lesz egyből, amint elmegy.

Eddig nem is érdekeltél különösebben, de most, hogy fájdalmat okoztál, már mindent érzek, amit eddig kellett volna. Üres vagyok, egyedül vagyok és az utolsó mentsváramat is elvették tőlem, téged. Mert ha eddig vágytam a társaságodra téged kereshettelek, de már nem. Úgy néz ki, te tartottad bennem a lelket a tudtom nélkül. Ott motoszkálsz a fejemben és eltereled a gondolataimat,

eddig tudtam nélküled élni, de most nem hagysz nyugodni.

Már tudatosult bennem, hogy sosem leszel az enyém teljesen és sosem lesz a mi „kapcsolatunk” kapcsolat, mert így nem lehet belekezdeni, ahogy mi tettük. Fájsz és vonzol egyszerre, bizony mindig az kell, ami nem lehet az enyém és te sosem lehetsz az.

Joanne

(kezdőkép: pixabay)