Bonyolult kapcsolatban élek.
Talán ez az oka, hogy nincs önbizalmam, mindig ,,másodhegedűsnek” érzem magam. Ez az önbizalomhiány az oka annak is, hogy azt, ami tegnap történt velem, el sem hittem…
Mint legtöbb alkalommal, elmentem bevásárolni. Épp a tojásokat válogattam, amikor éreztem, hogy valaki figyel – vagyis inkább: bámul.
Óvatosan körbenéztem.
Egyszercsak a tekintetem összeakadt egy magas, széles vállú,
tengerkék szemű szőke herceggel.
Megszakítottam a köztünk lévő megfagyott pillanatot, és továbbálltam.
A kasszánál mögém állt be, bár egyedül én voltam ott, így betudtam ennek… Valahogy úgy éreztem, követ, mégis az egész jelenetet képtelenségnek tartottam. Miért követne valaki pont engem?
Hazaindultam, amikor szembejött velem egy autó, mely lelassított. Gondoltam, útbaigazítást kér az illető. Tévedtem.
A szőke herceg volt. Kikönyökölt az ablakon, és megszólított:
– Szia! Ne haragudj, hogy ismeretlenül megszólítalak, de nagyon csinos vagy. Hazavihetlek esetleg?
Elég fura arcot vághattam, szörnyen zavarba jöttem.
Persze finoman visszautasítottam, miközben motyogtam valamit arról,
hogy az ajánlata kedves.
Szomorú ábrázattal további szép napot kívánt…
Hazafelé sétálva számtalan gondolat volt a fejemben.
Ki volt ő? Mit látott bennem? Honnan vesz a mai világban egy férfi ekkora bátorságot, hogy így megszólít egy nőt?
Sokáig kavarogtak bennem a kérdések…
Ma már ismét szürke hétköznapra keltem. De azért emlékszem arra a tegnapi pillanatra.
Amikor egy idegen
egyetlen percre
szépnek látott.
Mikor egy percig különleges voltam.
Veronika
