Kidobta a francba. Így. Szó szerint ez volt odaírva. Nemrég olvasott egy novellát, nagyon jó írás volt, egy megcsalt, elhagyott nőről, butácska szeretőről.

Semmi trágárság, csak érzések, gondolatok a feleségtől. A vége pedig ez: hogy a nő fogta a férje cuccait, és „kidobta a francba.” Tyű, azannya, jó meglepő befejezés… Vagyis kifejezés.

És akkor elkezdett benne motoszkálni. Talán neki is ezt kellene tennie. Ki kellene dobni a francba. Eddig az elengedésen gondolkozott. Az elmúlt három hónapban minden órában azon rimánkodott a Jóistenhez, vagy az Univerzumhoz, vagy éppen kihez, hogy tudja végre elengedni. Hiszen ezt hallgatta minden ismerőstől, baráttól, hogy EL KELL ENGEDNI. Tudta ő is, hogy kell, kellene, de hogy…

Úgy mondjuk biztos nem fog menni, hogy a cuccai még mindig a kerti wc-ben tornyosultak, a kutyája pedig azóta a nappaliban alszik éjszakánként. Mert hogy azokat itt felejtette…

Nehéz azok után bármit is elengedni, ami köztük volt. Az első randi után két napra újból találkoztak, az ötödik naptól pedig együtt is éltek.

Egy takaróval takaróztak, hogy nehogy két centinél nagyobb távolság legyen köztük éjszaka. A férfi sohasem engedte el a kezét, fogta, amikor csak lehetett. Rövid, vagy hosszú autóutakon végig. Még sebességet is úgy váltott, hogy kezében volt az övé. Ha valami miatt mégis el kellett engednie, még egy utolsót simított rajta, csak aztán húzta el.

Együtt jártak még a boltba, sőt a fürdőszobába is. A férfi csak akkor evett, ha a nő ott ült vele és gyakorlatilag mindent, amit lehetett, együtt csináltak.

Eleinte furcsa is volt számára ez a nagy rajongás, azt gondolta, néhány hónap és nyilván lanyhul majd. De nem. És természetes lett. Természetes lett, hogy a férfi minden reggel egy órával korábbra állította az ébresztőt, hogy legyen ideje simogatni a nőt, hogy jól induljon a nap. Arra az esetre, ha munka miatt egész nap nem látnák egymást, akkor is meg legyen a napi simogatás „adag”.

Ez volt a magnet. Így hívták. Mert úgy vonzódtak egymáshoz, mint két mágnes. Ilyesmikre közös nyelvezetet találtak ki, egymást menyétnek, kecskének és egyéb cukiságoknak hívták, amit a kívülállók nyilván nevetségesen émelyítőnek találtak. De nem bánták.

Azért napközben is gyakran összefutottak és mindig volt idő közös kávéra vagy ebédre, és napi 5-6 ölelésre. Ha mégsem, akkor óránként telefonáltak vagy írtak egymásnak.

Nem is hitte el, hogy van ilyen a világon,

úgy gondolta, hogy az első néhány hónap persze hogy ilyen,mindenkinél ilyen. Mert ilyen maga a szerelem. De amikor két év múlva is ilyen volt, és csak néhány apróság változott meg, akkor kezdett megnyugodni, hogy annyi pocsék dolog után, ami a férfi előtt volt, most már végre megnyugodhat.

Szeretve volt. Biztonságban érezte magát, úgy mint még soha. Soha ebben az életben. És ezért tudta ő is ennyire szeretni. Mindennél jobban, őszintén, feltétel nélkül.

De az utolsó 6 hétben valami megváltozott. Kevesebbet találkoztak, a férfi már csak aludni járt haza. A nő pedig elkeseredett volt és sárkánnyá változott.

Megszűntek a napközbeni lopott órák, aztán a percek is. Amikor a magnet is eltűnt az életükből, akkor már érezte, hogy baj van.

Egyre többször kérdezett rá, és a férfi dühös lett. Hát nem veszi észre, hogy mennyi a dolga? És csak idegesíti őt. Mit hívogatja egyáltalán? Felesleges, úgysem veszi fel. És valóban. Sohasem vette fel.

És tényleg minden idegesítette. A vacsora, hogy nincs tiszta zokni, zajosak a gyerekek, rend sincs soha, minek jöjjön ő haza?

A nő pedig hibáztatott. Először a férfit. Aztán önmagát. Aztán a gyerekeket. Aztán már csak a sorsot, vagy a Jóistent, vagy az Univerzumot, vagy éppen kit…

Százszor vágta a fejéhez, ha ennyire nem jó, menjen el. Tudta, hogy nem kellene ilyeneket mondania, de az elkeseredettség dühöt szül. A düh pedig visszavonhatatlan sérelmeket. A ki nem mondott sérelmek pedig megölnek mindent…

És jött a születésnapja. Amiről a férfi szándékosan nem vett tudomást. Nem bírta tovább. Összevesztek, a nő kiabált, azt akarta, hogy a férfi tűnjön el. És ő ment.

Persze csak egy kis bőröndbe pakolt, hiszen úgyis megbeszélik majd, idő kell, mondta, át kell gondolni, hogy hogyan tovább. A világon ő szereti a nőt a legjobban, de képtelen változtatni, mert akkor már nem önmaga lenne.

Néhány napra egy nyaralóban húzza meg magát, ami tök retró és kényelmetlen az ágy, de ennyit kibír.

És másnap már tudta. Tudta, hogy a nyaraló valójában a másik irányban van. Egy másik nő albérlete. Egy másik, a férfinél ugyan 15 évvel idősebb, de valahogy az ő elképzelt világába sokkal jobban beleillő nőnél.

Már nem volt elérhető. Meghalt.

Meghalt a szerelem, a legjobb barátja, a mindene.

Bár még attól is rosszabb. Aki meghal, az nem aláz meg, nem hazudik, nem csal.

Mintha kitépték volna a másik felét.

6 hétig aludt (valahogy ez a 6 hét olyan vízválasztó), így védekezett az agya, hogy ne gondolkozzon. Ha nem aludt, akkor is azt csinálta, csak ébren.

Aztán 6 hétig nem aludt. Csak gondolkozott.

El kellene engedni. De hogy a jó francba, mikor mindene itt van, az egész élete… És az emlékek. Amik gyönyörűek, de utál rájuk gondolni, mert belehal.

Belehal a közös tervek gondolatába, melyekbe együtt vágtak bele,

aztán pikk-pakk egyedül maradt rájuk.

Mert lecserélte. Úgy mint a nyári gumit, ha 7 fok alá süllyed a hőmérséklet.

El kell engedni. Szóval elolvasta ezt a novellát, és elhatározta, hogy elengedi. Kidobja ő is, a francba.

Kipakolta a kerti wc-t, ahova még akkor, a szülinapja másnapján pakolta össze a cuccait, és küldött róla kb. 200 sms-t, hogy onnan bármikor elviheti. Nem vitte.

Ahogy a kutyát se. Hát majd most ő. Már sötét volt, de fél óra múlva túl volt rajta.

Minden csomagot szépen odapakolt a férfi munkahelye elé. Majd csak megtalálják hétfőn és remélhetőleg az eső sem fog esni. Vagy kit érdekel.

Egy baja volt csak, az emlékeket nem tudta kitenni. Azok maradnak. Ahogy a kutya is.

Szűcs Borbála

(kezdőkép: Unsplash)