Hat éve már… Ezen a napon indultál el a nagy útra.
Hátrahagyva fájdalmat, szenvedést… Boldogságot, családot, barátokat, küzdelmeket, egy élet összegyűjtött emlékeit.
Két héttel az esküvőnk előtt jött a telefon.
Elmentél, elfogytál… Egész életedben embereket gyógyítottál, végül mégis felzabált a kór.
Ordítani tudtam volna, tombolni. De nem tehettem, mert a szívem alatt
egy új élet fejlődött akkor, a dédunokádé…
Akit úgy vártál,
de már késő volt, elfogyott az erőd.
Hiszem, hogy tovább élsz Őbenne… A kitartásában, akaraterejében, makacsságában, éles eszében, szeretetteljes lényében, ott vagy…
A minap megkérdezte: ,,Anya, téged hogy hívott a nagymamád?”
Mikor kimondtam: ,,Boldogságom”, ugyanolyan elemi erővel markolta meg
szívemet a fájdalom, mint hat éve.
Hallom a hangod, érzem az illatod, a bőröd tapintását, az ölelésed.
Ma is emlékszem az utolsó találkozásunkra. Hófehér, hullámos hajadat fésültem… A kezedet simogattam… Betakartam apró, fáradt testedet, együtt néztük az ultrahangképet születendő kislányomról.
Harminc, együtt töltött évet kaptam a sorstól.
Hálás vagyok minden percéért.
A csodás nyarakért, az úszásoktatásért, a finom ételekért, a vitáinkért (csak úgy mondom, azóta sincs ilyen jó vitapartnerem, de a lányomban már ott van a szikrája), az éjszakába nyúló kanasztázásokért anyuval hármasban a konyhádban, de
legfőképpen a feltétlen,
odaadó szeretetedért.
Olykor elképzelem, milyen lenne, ha egy égi ablakot kitárnál, és ugyanúgy integetnél mosolyogva, hosszan, mint minden búcsúnkkor…
Rizzo
