Hetente pár óra boldogság, ennyi volt a miénk. Egy csendes zug, ahova még nem ette be magát a mindennapok gyötrelme. Egyfajta burok, ahol minden jól működött, ahol minden szép volt, ami megvédett mindentől.

Hetente pár óra, ebben próbáltunk mindent kiélvezni. Öleltünk, csókoltunk, nevettünk, beszélgettünk, vagy csak néztük egymást, mert nem tudtunk betelni a másik szemének csillogásával.

A külvilág sosem értett meg téged. Azt mondták, nincs szíved bádogember, nincsenek érzéseid, de én tudom voltak, csak falat emeltél magad köré, amin én sem jutottam át. Tudom, nem ellenem emelted, csak olyan sokan bántottak már. Szeretted volna, ha én vagyok az, akinek sikerül átjutni a páncélodon, éppen ezért a magad módján mindig is éreztetted, milyen sokat jelentek számodra, ez néha elég volt, néha nem.

Nem haragszom rád, nincs rá okom.

Mindvégig tisztességes voltál, már a legelején elmondtad mire vágysz, és tudom, ezt tényleg tőlem szeretted volna. Igyekeztem megadni neked mindent, amit csak lehetett. Megkaptad a szabadságot, a teret. Sosem kérdeztem hova mész, amikor elváltunk, vagy hol voltál, amikor az éjszaka közepén értél haza, ahogy azt sem, hogy mit csinálsz, amikor nem vagyok veled.

Amíg én neked erős bástya voltam, a munkád, a családod, a vizsgáid, a napi feszültségek adta világodban, észre sem vettem, hogy az életemben zajló háború másik frontján viszont egyre csak gyengültem és a végén elestem.

Rá kellett jönnöm, hogy bár szerettem volna, nem tudtam már megadni neked, amit vállaltam.
Túl nagy feladat volt mindig arra figyelni, mit és hogyan mondok neked, nem tudtam már rád mindig mosolyogni és nem tudtam már elfogadni, hogy amíg nekem te voltál minden gondolatom, addig te volt, hogy napokig nem hallottál rólam, mert nem kerestél. Nem azért, mert bántani akartál, csak jelenleg nem tudtál többet adni.

Azt kívántam, bár a te hibád lenne, hogy nem működik, bárcsak igaza lett volna mindenkinek, hogy igenis van egy másik, hogy igenis nem vagy tisztességes. Mennyivel jobb volna ez, mint az, hogy egyszerűen nincs jövőnk.

Nekem sajnos nem elég a jelen bohósága, nekem a jövő biztonsága is kell.

Annyira különbözünk egymástól, az életünk annyira más irányban halad, és ez engem már annyira megrémiszt, hogy bármennyire is szeretlek, el kell, hogy engedjelek.

Akármennyire is tökéletes volt, ami köztünk volt, lássuk be, az idő halad és a köztünk lévő korkülönbség miatt én álltam vesztésre.

Ma utoljára mentem át hozzád.

Talán sejtetted, mert úgy szorítottál magadhoz, mint aki fél nincs holnap, és tényleg nincs. Öleltél, öleltelek. Te meg akartál tartani, én búcsúztam.

Aznap keveset kérdeztem, te keveset meséltél, csönd költözött közénk, de ez mégis beszédesebb volt mindennél. Szemeid minden percben kérlelőn néztek rám, némán könyörögtek: ”ne tedd ezt”.

Aztán ismét eljött a búcsú perce, az utolsó, a legnehezebb.

Amikor elváltunk, te megint a szokásos mondattal búcsúztál: ”Írj, ha hazaértél”. De láttam a szemedben, hogy tudtad, ma már nem fogok, többet nem hallasz rólam.

Beültem a taxiba, a sofőr keze a kulcsért nyúlt, én rátettem a kezem az övére. Csak lágyan annyit kérdezett: ”Várjuk meg, míg elmegy?” Bólintottam.

Hagytam, hogy a ködben kisétálj az életemből.

Elindultam haza, és éreztem a bástya teljesen leomlott, abban a pillanatban a földdel vált egyenlővé. Fáztam, nagyon fáztam és még mindig arra vágytam, te melegíts fel, és tudom, én döntöttem így, elvéve tőled az esetleges változás lehetőségét és azt, hogy megmutasd igenis te vagy az, akit talán végre már nekem küldtek annyi rossz kapcsolat, annyi átvirrasztott, magányos éjszaka után.  De tudtam, hogy a ma még nehéz, de holnap, mint már annyiszor kőről kőre újjá fogom építeni, és ez most erősebb lesz, mint valaha, egyedül ugyan, magányosan,  mert egyedül maradtam, ismét.

És ezt most én akartam így.

Neked pedig talán a legnagyobb ajándékot hagytam hátra, kitapostam az utat valakinek, aki majd egyszer megadja neked azt, amit érdemelsz

Máris hiányzol…

Ányecs

(kezdőkép: Unsplash)