Vannak napok, amikor jobban fáj, van amikor kevésbé. Sosem tudni, mikor múlik el igazán. Mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget, de az érzés ugyanaz: minden megváltozott.
Egy apróság is megváltoztathat mindent, de ha elveszítünk valakit, akit szeretünk, a fájdalom elkerülhetetlen. Ha valaki a mindennapjaink részét képezte, és egyik napról a másikra nincs többé, felemészt minden gondolatot. Akárhova nézünk, Ő ott van, de már csak az emléke maradt, és a remény, hogy talán majd elmúlik.
Mindent, vagy semmit. Ez az élet játéka.
Felteszünk mindent egy lapra, hogy aztán bízzunk, győzhetünk, de a legtöbb esetben csak küzdünk, próbálkozunk, míg el nem jön a végszó: vége van.
Nem az életnek, nem a szeretetnek, nem a gondolatoknak vagy a tiszteletnek, mindössze a játéknak van vége, és semmi sem lesz már ugyanolyan. Újra játszhatunk, akárhányszor, és mindig más lesz. Néha jobb, néha rosszabb, de minden igazi veszteség után az emberben hiányérzet marad.
Nem küzdenénk elölről, nem játszanánk újra, az ember nem ok nélkül veszít, de hiába nyithatunk új lapot, Ő már nem lesz a része. Nem lesz társ, nem lesz barát, nem lesz ott, történjen akármi.
Nem tudni egymásról, nem beszélni egymással, nem nézni, nem gondolni egymásra. Néha elképzelhetetlennek tűnik, de ez a valóság.
Aki megy, azt nem kérhetjük maradásra.
Nem lehet kevesebb ott, ahol több volt, nem maradhat csak egy részlet abból,
amiből az egészet akartuk.
De már nem a miénk. Nincs többé olyan, hogy miénk. Volt, és megmarad néhány emlékben vagy pillanatban, összenézésben, vagy kósza gondolatban. Ezeket nem lehet kitörölni, kár úgy tenni, mintha meg sem történt volna.
Nem kell elmúljon a szeretet, de el kell múljon a hiány.
El kell felejteni azokat a dolgokat, amiket nem szeretnénk elfelejteni, és ez időbe telik. Olyan hosszú időbe, míg őszintén nem tudjuk mondani: többé már nem érdekel.
Tovább lépünk, és történjen akármi, már nem nézünk vissza…
Fuderer Dalma