A házasság két ember elköteleződése egymás felé, nem pedig a kimondott és annyira sokak által boldognak tartott „IGEN”.
A mondás igaz, egy papír nem tart össze két embert.
A férjem egy sármos, jó kiállású barna herceg, dögös karrierrel, jó illattal és elragadó kedvességgel. Olykor főz, mos és segít.
Egy kész főnyeremény lenne minden nő számára.
Önostorozom magam a nap minden percében, hogy nem vagyok iránta kellő szerelemmel. Szeretem, mint ember, hisz nagyszerű, de nem szeretem mint férjet, mert -minden egyéb fentebb felsoroltan kívül- unalmas: Sosem beszélgetünk hosszasan, sosem megyünk sehová, a szex pedig havi egyszer ha megtörténik és akkor sem repít a fellegekbe.
Gyereket szeretne, én pedig a kémiát sem érzem kettőnk között.
Szörnyű és lélekbe vájó dolog, hogy amire mindig is vágytam, az csak álom marad és az élet mozgató rugója nekem csak egy súly a vállamon. Mardos a bűntudat, hogy amikor dolgozom és a kollégám a közelemben van, önkontrollt kell gyakorolnom. Zöld szem, fekete haj. Igazából, mondhatni egy kaliber a férjemmel. Amikor dolgozunk sosem kapcsoljuk be a rádiót, végig beszélgetjük az egész napot.
Van az a pillanat, amikor az ajkamba kell harapnom, hogy nehogy ki fecsegjek bármit, ami később tönkre tenné az életem. Ő pedig néz, mélyen a szemembe, aztán hirtelen elkapja a tekintetét, mintha tudná, hogy vékony jég, amin járunk.
De meddig lehet ezt bírni?
Sokan hibáztatnak majd az érzéseim miatt, sokan nem értik meg. Nem is kell, hogy megértsék.
Senkinek nem kívánok ilyen megosztó érzéseket, amik ennyire felkavarják az álló vizet.
Veronika
(kezdőkép: Unsplash)