Látom, elfáradtál.
Tíz év…
Milyen hosszú időnek gondoltam azelőtt, de így visszanézve nagyon rövid volt. Vagy csak sűrű? Nem is tudom.
Tíz éve egyedülálló férfi voltál. Haverokkal, munkahellyel, esti sörözésekkel. Karbantartott test, lélek, elme.
Igények, elvárások, feladatok. Megszokott rendszer: ideje a munkának, ideje a pihenésnek.
Ahogy erre visszaemlékszem és rád nézek,
hirtelen olyan más vagy… És érzem, hogy míg nézlek, elönt a szeretet.
Mert megváltoztál. Nehéz látnom, de kétségtelen, így van.
Mi tettük ezt veled. Elmaradtak az edzések, talán azok elsőként… Vagy nem is, talán a haverok? Látod, nem is emlékszem, melyiket hagytad el előbb.
Végül küzdöttél vele, s kimondtad: csak a családtól veszik el az időt, ha fél órára is. A gyerekekre így is csak másfél órád van egy nap… Ha minden jól megy.
Az edzés ment. A barátok: telefon. Rokonok: szintén. Hobbidnak csak az emléke – tudom, hogy gondolsz rá, árulkodik a figyelmed, ha bárhol felvillan a téma.
Aztán újra csak a munka.
És mi.
Mert hazaérsz, és felengedsz a karomban.
Látom a mosolyod, amikor egymást nézve mindegy a világ. Amikor kifújod a levegőt, míg a gyerek a nyakadba fúrja a fejét. Amikor a munkáról beszélsz, de a mondat közepén a kicsire téved a tekinteted és elakad a szavad. Az a mondat sosem lesz befejezett…
Amikor ilyen csillogó szemmel nézel, megnyugszom.
Hát nem rontottunk el mégsem… Mert ilyenkor
pont ugyanolyan vagy, mint rég.
Apááám!Nemismerek magamra!