Vannak éjszakák, amikor nem látogat meg az álommanó. Ilyenkor nem nehezülnek el a pilláim. Hosszú órákon keresztül virrasztok. Rád gondolok. Felidézem az arcod, a hangod.

Úgy tűnik, csak egy novellában olvastam mindent, ami köztünk történt. Vagy filmen néztem, amiből képkockák villannak be. Amikor először láttam a mosolyod, amikor először akadt össze a tekintetünk. Az első érintés és az első ölelés melegsége. Az átcsevegett éjszaka emléke és az átcsetelt nappalok figyelme és törődése.  A képzeletem játszik velem? Vagy tényleg megtörtént minden?

Vannak éjszakák, amikor nem kapcsol ki az agyam. Rád gondolok. Eszembe jut a mosolyod és a szeretetteljes szavaid. Olyan közelinek tűnsz! Úgy érzem, ha kinyújtom a kezem, elérlek.  Megérintelek és érzem, hogy mellettem vagy. Hallgatom, ahogy lélegzel.

Akkor minden valóságosnak tűnik.

Magam előtt látom, ahogy a szemembe néztél akkor.  Kezemen érzem kezedet.  Felidézem, amit mondtál az ölelésedről: „Ha szomorú leszel, meríts erőt belőle, mert tele volt szeretettel és gyengédséggel.”  Most itt fekszem álmatlanul és az egyedüllét érzése kínoz.  Hiányzol. Elképzelem, ahogy átölelsz. Szinte érezlek.

Az álommanó besettenkedik a szobámba. A pilláim elnehezülnek. Érzem, ahogy karod féltőn átfonja testem és hallom a hangod: „Meríts erőt belőle, mert tele van szeretettel és gyengédséggel… szeretettel… gyengédséggel…

Csilaxi

(kezdőkép: unsplash)