Félsz és megijedsz, ha kinyilvánítom feléd az érzéseimet… Pedig azok mind csak apró kedveskedések, mintha azt mondanám: jó étvágyat, egészségedre.
De te folyton megijedsz!
Akkor is, ha azt mondom, szeretlek – pedig nem várom, hogy elvegyél feleségül.
Akkor is, ha azt mondom, hiányzol – pedig nem várom, hogy útnak indulj és elgyere.
Ha azt mondom, félek, hogy elveszítelek: nem várom, hogy írásba add, hogy eldobsz értem mindent.
Ezek csak az én érzéseim, amelyekre nem vagy köteles reagálni.
De talán az fáj a legjobban, mikor csöndben vagy.
Ha azt mondom, szeretlek, mondhatod viszont, hogy én is.
Hisz barátok is vagyunk. Ha azt mondom, hiányzol, mondhatod, hogy jó lenne téged is látni.
De mivel te ilyen ijedős vagy, én pedig már eljátszottam többször is az esélyemet, hogy valaha ez normálisan működjön köztünk, amikor hiányzol nekem, azt mondom, vágyom rád.
Vagy azt mondom, hogy
úgy szeretnék melléd kucorodni, rám tennéd a kezed és csak
feküdnénk, nyugiban.
Amikor féktelen vágyat érzek, mert úgy szeretlek, az érzéseimről akkor sem beszélek.
Csak azt mondom, kívánlak! Azt hazudom, a tested kell csupán, a vágy hajt, semmi más…
Amikor félek, hogy elveszítelek, akkor is csak hallgatok. Nem beszélek, nem ostromollak.
Csak mikor már nem bírom féken tartani a szerelmem, mikor mindent feltennék egy lapra,
akkor kérdezem meg: szeretsz még?
Mert hallanom kell!
Így csaljuk ki mi, nők azt a visszajelzést, amelyre mérhetetlenül vágyunk… Melyre olyan hatalmas szükségünk van.
(kezdőkép: Unsplash)