Oh, Carrie… hát itt. Igen, kicsit olyan ez, mint korival a lábamon pályára lépni. Még nem tudom, csúszik-e a jég. Azt sem, melyik buckában esem el.
De repülni, szárnyalni, sejtelmesen áttetsző fátylat magam után húzni… – igen, ezt már elképzeltem. Szóval valószínű, tudok korizni. És ha tudok, hát itt maradok. Köszönöm, Carrie, úgy érzem, megérkeztem.
Carrie – mint Carrie. Akihez soha nem akartam hasonlítani, főleg magyar Bradshaw-ként élni. Pedig: egy Hold sütött ránk a 2000-es évek éjszakáin, ugyanúgy éreztünk nevesincs férfiak iránt és akartunk elkelni végre, ahogy a világ összes nője.
Mindannyiunknak volt egy Mr. Big-je, kipróbáltunk megannyi hajszínt és rongyot – a cipőkről nem is beszélve – talán, mert ezt sugallta az a világ: légy dögös, légy kívánatos, légy elragadó, mindemellett eszes, furfangos – és megkapod.
El fog jönni érted.
Hogy így lett-e, vagy sem, időközben „mindenki” sorra férjhez ment, csak mi erősítettük szingliként egymást: meglesz az, meglesz. Nem, nem akartunk semmiképp sem facérak maradni, főleg, miután ezt a státuszt csak öniróniával lehetett elviselni – számunkra legalábbis – és kellett hozzá jó öt év, mire hozzászoktunk.
Mire elkönyveltük: ez van.
Mire beismertük: ez miattunk van, mert mégiscsak igaz korán házasodott barátnőm megnyilvánulása:
„Azért nem mentél még mindig férjhez, mert válogatsz…”
Hát persze, hogy a legjobbat akartuk. Aki a tenyerén hordoz, de legalább kinyitja előttünk az ajtót, aki csak cseppet pimasz és noha úriember, hordoz valamit azokból a macsókból, akikért epedeztünk.
Igen, mindahányan.
Írtam. És írtam. Mit tudtam tenni, miután az összes barátnőt és jóanyámat is kifacsartam, le kellett írnom. Előbb a panaszomat. Aztán a kérdőjeleket és csak ezután jöttek a naaagy felismerések: mit is kell tenni, mit kell tennem legközelebb. Persze, hogy soha, ezek közül soha semmi nem jött be, mert egy Carrie-típusú nő a kihívásért él és annak sokszínűségéért, de soha nem azért, hogy egy megtanult módszer alapján megházasodjék.
Úgyhogy minden, de mindenfajta férfit megismertem. A kereket, a szögleteset, az édeset, a lyukasat… ennél többről csak Gombóc Artúr álmodhat, hányféle dilivel együtt sikerült behalásznom őket. „Te vonzod a hülyéket” – mondtad, sőt, mondtátok sokan, és egyre többen, de én mosolyogtam önelégülten: van mit tanulnunk lányok, és kihez is fordulhatnánk, mint azokhoz, akik megleckéztetnek…
Így esett. Így esett, hogy bevonzottam a csalfát, az okosat, a bambát, a lyukasat, a kereket… Na igen. Hol olyat, akinek hiányzott, hol olyat, akinek sok volt a kereke.
Velem? Az égadta világon gond nem volt, egy szál se’.
Mindenáron meg akartam érteni őket. Azokat, akiknek nem kellettem, vagy lóvá tettek, vagy ígérgettek. Könyvet kezdtem írni róluk. De: mire megfejtettem titkuk, besétált egy. Egy rendes férfi, ki ajtót nyitott előttem és kabátot segített fel… Én? Aligha értettem, miképp tetszik nekem egy „ilyen”. Egy normális, aki szeret.
Úgyhogy szép lassan, de csak férjhez mentem…
Hogy innentől élek? Nem. Szerencsére ezelőtt IS és azóta IS kergetek mindig valami őrültséget. Hol házat építettem, hol gyereket szültem, hol az ő karrierjét egyengetem, hazahoztunk egy ebet, gondolom, neked több se kell, láthatod: a te életedet élem.
De talán kellett annyi felesleges kör, kerülő, újratervezés és önsajnálat, hogy megérkezzek. Talán kell mindannyiunknak több szembesülés, mélységbe és magasságba repülés, hogy a helyünkre kerüljünk.
Ide – mutatok a szívemre.
Fogadjátok érkezésem szeretettel,
Bridget Bradshow
(kezdőkép: Pexels)
