Elindultam a fejemet kiszellőztetni.
Gondolatban épp egy fullasztó se veled se nélküled kapcsolat útvesztőjében bolyongtam a kiutat keresve, amikor berobbantál az életembe.
A Szent Imre téren fellöktél a bringáddal. Együtt estünk el, egymásba kapaszkodva, értetlenül. A helyzet olyan komikus volt ahogy lábainkat, karjainkat próbáltuk visszaszerezni egymás és a kerékpár fogságából. A sálam a nyakad köré tekeredett, közel húzva fejünket egymáshoz.
Belepillantottam gyönyörű szemeidbe.
Pajkos fény, nevető tekintet nézett vissza rám. Kibogoztuk magunkat, felkászálódtunk, leporoltuk a ruháinkat. Ejha – mondom, hatásos belépő volt részedről.
Te csak nevettél,
kócos hajad az arcodba és a nyakadba hullt. Mosolyod elbűvölt. Zavarba jöttem, igazgatni kezdtem a kabátom és visszaszereztem a sálamat a nyakadból. Felém nyúltál, az arcomról letörölted a poros foltot, amit az esés okozta boruláskor szereztem.
Ujjaid érintésétől melegség járta át a testem.
Régen, nagyon régen éreztem egy igazi érintés melegségét. Pír öntötte el az arcom, de már nevettem. Azt mondtad, levegőre van szükséged, mert egész nap az egyetemi könyveid felett ültél, veled tartok-e kérdezted. Bizonytalanul bólintottam. Minden kiesett, már nem volt fontos hová mentem volna,
veled akartam lenni.
Csendben ballagtunk, te toltad a bringádat fél kézzel, míg a másikkal engem öleltél. Megszűnt az idő, a tér, a valóság. Mese volt, ahogy lépdeltünk egymás mellett az úton. Néha rám nevettél, én veled kacagtam. Hajunkat borzolta a lágy tavaszi szél. Minden gondomat elfújta.
Csak az volt a biztos, hogy jövünk az ismeretlenből és tartunk az ismeretlen felé megannyi állomáson át. A rossz kapcsolatom mocsara elszállt, egyszer csak felszívódott, elámultam. Helyette ott álltunk csodálkozó tekintettel a tér közepén. Nem volt kérdés, nem volt kétség, csak mi ketten. Hirtelen ötlettől vezérelve bemutatkoztam. Azt mondtad csodás a nevem, tündérnév.
Leültünk egy padra egymás mellé. Meséltél magadról, aztán kérdezgettél.
Kiderült: mindketten útkeresők vagyunk.
Egymásra néztünk, meleg barna szemedben szinte elvesztem. Két kezedbe fogtad az arcom, ajkaid súrolták a szám. Hirtelen kijózanodtam. Hátrébb léptem.
Azt éreztem,
itt és most valami elindult.
Valami új, valami nagyszerű, valami csodálatos. Magával ragadtak az érzések. Néztük egymást percekig. Megkérdezted – haza kísérhetlek? – némán bólintottam.
Elindultunk a közös úton hazafelé,
ahol már ketten leszünk talán, te és én, mindörökké…
Fata Morgana
(kezdőkép: Unsplash)
