Életem talán legnagyobb kudarcaként fogtam fel, mikor véget ért 7 év után az első, igazi kapcsolatom.

18 évesen ismerkedtünk meg és egészen a kapcsolatunk utolsó évéig azt gondoltam, ő lesz nekem az igazi. A teljes, rózsaszínködös szerelemből 7 év után azonban eljutottam arra a pontra, hogy többé nem vele képzelem az életem.

Meghoztam a döntést és lezártam valamit, amiről azt gondoltam előtte, hogy örökké fog tartani. Féltem egyedül lenni, de ennek ellenére is azt gondoltam, hogy könnyű lesz, nem fog megviselni, hiszen érzelmileg már hónapokkal előbb lezártam.

Az elején még jól is ment, felszabadultnak éreztem magam, hosszú idő után a saját dolgaimat helyezhettem előtérbe, a saját életemet, a saját családomat, saját fontossági sorrendemmel.

Ahogy teltek a hetek egyre elveszettebbnek éreztem magam.

Elkezdtem ismerkedni és hirtelen rájöttem, hogy most saját magamat kell prezentálnom, ami nem is olyan egyszerű.

Eddig voltunk „mi”, és most hirtelen csak én vagyok, egyedül a világ ellen.

De ki vagyok én, és hogyan vesztem el teljesen az évek során?

Életem egy jelentős részét mellette töltöttem, pont azt az időszakot, amikor a legjobban formálódik a személyiségem, amikor a legnyitottabb vagyok a környezetemből érkező impulzusokra, és nekem a legerősebb befolyásoló inger ő volt.

Teljesen alárendeltem magam, az ő döntéseinek, az ő napirendjének és elképzeléseinek, miközben elhittem, hogy én is ezt akarom, mert egyszerűbb volt, hogy helyettem döntenek.

Hirtelen pedig ott találtam magam, egy asztalnál a saját démonjaimmal, akik elől eddig a páromba menekültem. Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy ezentúl egyedül kell megküzdenem a nehézségekkel.

Csak mantráztam magamban, hogy képes vagyok rá, erős, független nő vagyok, akinek nincs szüksége pasira, ismerem az utam, tudom, mit akarok, de újra és újra ott a padlón találtam magam és olyan kétségbeesés lett rajtam úrrá, amit még soha sem éreztem előtte.

Belemenekültem a bulikba, az egy éjszakás kalandokba, régi ígéretes pasikba, de csak rosszabbul éreztem magam, mint előtte. Nem találtam a helyem a világban, nem felelt meg senki, egyik végletből csapódtam a másikba.

Folyamatosan az járt a fejemben, hogy rossz döntést hoztam,

de már nem táncolhattam vissza.

Tudtam jól, hogy fel kell építenem magam újra ahhoz, hogy be tudjak fogadni új embereket az életembe. Meg kellett hallanom a saját hangomat, tisztáznom kellett magamban, hogy hova tartok, mik a céljaim, és hogyan fogom őket megvalósítani.

Ehhez pedig egyedül kellett lennem. Egyedül lenni pedig nehéz, hiszen az életem jelentős részében volt mellettem valaki. Meg kellett tanulnom úgy egyedül lenni, hogy közbe ne érezzem magam magányosnak, élvezni a saját társaságomat.

Koncentrálni a saját kötelességeimre, fejleszteni magam, az önismeretem, miközben keresem az utamat.

Mikor meginogtam, újra és újra azt mondogattam magamnak, hogy eddig is elértem a céljaim, ezután is menni fog. Próbáltam arra koncentrálni, hogy mit tanultam ebből a kapcsolatból, hogy majd profitálni tudjak belőle a következőkben.

Elkezdtem felfedezni és értékelni a környezetemet, a családomat, a barátaimat, új emberekkel ismerkedtem meg, és egyre jobban felszabadultam.

Egyszerűen hangzik igaz? Pedig nem az. Ez egy hosszú folyamat, aminek még nem jutottam a végére, de tudom, hogy ez a kulcs, és jó úton haladok.

Nem félek többé egyedül lenni és nem fogok belemenekülni egy újabb elnyomó kapcsolatba.

Nem állok le akárkivel csak azért, hogy legyen mellettem valaki, hiszen ugyanúgy nem fogom jól érezni magam, mint előtte.

Megtanultam megküzdeni a saját gondolataimmal. Felmérni az ok-okozatokat, és helyén kezelni azokat.

Ez már egy új fejezet, az új életem első napjai, amikor határozottan tudom,

mit akarok, és el is fogom érni.

Dorothy

(kezdőkép: Pixabay)