Régóta meg akartam írni neked ezt a levelet, de nem volt hozzá elég bátorságom. Most végre elszántam magam. Muszáj könnyítenem a lelkemen és tiszta vizet önteni a pohárba, még ha ezzel visszavonhatatlanul hülyét is csinálok magamból. Ez van, vállalom!

Sok éve már, hogy azon a bizonyos őszi napon, a sors különös szeszélye folytán megismerkedtünk. Néhány mondatot váltottunk csupán, aztán mindenki ment a dolgára. Ekkor még nem is sejtettem, később milyen meghatározó találkozásnak bizonyul ez, és milyen furcsa vágányra képes terelni az életemet egy addig, számomra vadidegen ember felbukkanása.

Pár nappal később írtál rám először. Udvarias formaságok, semmi tolakodás. Visszafogott, intelligens férfi benyomását keltetted, akárcsak az első találkozáskor. Egyre gyakrabban cseteltünk, napról napra többet tudtunk meg egymásról. Voltak közös pontok, és volt, amiben különböztek a nézeteink, de nagyon érdekesek és élvezetesek voltak az eszmecseréink. Könnyen és természetesen nyíltam meg előtted olyan dolgokat osztva meg veled, melyekről legjobb barátnőim se tudtak.

Úgy éreztem, ezer éve ismerlek. Hiányzott, ha nem írtál.

Aztán újra találkoztunk, és bár igazából semmi nem történt, mindössze egy tánc és néhány szó. Ott és akkor tudtam, hogy elvesztem. Izzott a levegő. Úristen, de hát én férjes asszony vagyok! Mit képzelek én?! Hamupipőkeként rohantam el a bálról, de hiába feküdtem a saját hitvesi ágyamban, álmomban megint ott voltam veled.

Üzenetváltásaink folytatódtak, türelmetlenül vártam minden szavadat, miközben bűntudat gyötört. Pedig semmilyen határt nem léptünk át egy pillanatra sem, hacsak nem a sorok között…

Majd minden átmenet nélkül, lazán, mintegy mellékesen jött a coming out.

Bevallom, ekkora hideg zuhanyt életemben nem kaptam. Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Lehetetlen! Itt vagy te, ez a jóképű, vicces, sokoldalú, tartózkodó, mégis izgalmas pasi, egy magányos farkas, akitől úgy is meglódul a fantáziám, ha a közelemben sincs, és most mellesleg kiböki, hogy meleg.

Hát jó… nagy levegő… semmi pánik. Hiszen “csak” barátok vagyunk, nem igaz?

Szégyenkezés nélkül elmeséltél mindent, amire kíváncsi voltam, én pedig egyre faggattalak. Vártam a csattanót, hogy csak viccelsz, de legalábbis túlzol. Másrészt nem akartam éreztetni veled, mennyire sokkolt a hír. Szinte megsemmisültem.

Aztán lassacskán elfogadtam a beavatott barát szerepét. Üvöltve futottam volna világgá előled és önmagam elől, mégis hálás voltam, hogy a bizalmadba fogadtál. Mert erre valók a barátok.

Mazochista módon tudnom kellett, mi van veled, merre jársz, mit csinálsz. Még ez is jobb volt annál, mintha eltűntél volna az életemből olyan hirtelen, ahogy jöttél. Napokig bőgtem, ha egyedül voltam. Egyszerre átkoztam magam, amiért ilyen könnyen elvesztettem a fejem, és áldottam a szerencsémet, hogy ez a fordulat bekövetkezett, mielőtt bármilyen végzetes hibát vétettem volna. Mert én igenis rendes feleség és anya vagyok!

A következő közös rendezvényen már a cinkosod voltam.

Mosoly mögé rejtettem a könnyeim, próbáltam kiélvezni minden pillanatot, amit a közelemben töltöttél, és megértően búcsúztam el, ha valaki mással távoztál. Nem hisztiztem, nem rendeztem jelenetet, mert hát ugye “csak” barátok vagyunk. Tiszta sor, semmi bonyodalom, ideális felállás.

Teltek a hetek, hónapok, évek. Engem messzire sodort az élet, és belegondolva jobb is így. Milyen igaz a mondás, hogy a sors nagy rendező, és nincsenek véletlenek. Ritkán futunk össze, de mindig örülök, ha látlak, vagy csak hallok felőled.

Távoli (vagy mégsem olyan távoli) barátként jó szívvel gondolok rád, és azt kívánom, hogy boldog legyél. Szeretem a családom, az életem. De olykor-olykor ma is eljátszom a gondolattal, mi lett volna… mi lenne, ha… Talán egy párhuzamos univerzumban most is együtt vagyunk.

Chain Bridge

(kép: unsplash)