Imádom a negyvenegyet

Nagyfiam azt kérdezte, lennék-e újra fiatal. Vicces, mennyire soknak érzi ő a negyvenegyet, miközben én negyed évszázada ugyanúgy érzem magam a bőrömben, legalábbis lélekben.

Persze egyértelműen változom, de nem érzem, hogy öregednék.

Azt válaszoltam neki, hogy nem. Nem lennék fiatalabb. Megkérdezte, miért nem. És azt hiszem, ez az igazán jó kérdés!

Húsz éve ugyan még negyvennyolc kiló voltam, szemtelenül vékony, ellenben egyetlen fekvőtámasz is kifogott rajtam. Most hatvankettő vagyok, de ha kell, lenyomok pár fekvőt, 2-3 perc planket, súlyt emelek, szültem gyerekeket, tudok nemet mondani. És még mindig van hova fejlődni.

Húsz éve fogalmam sem volt, ki vagyok, milyen vagyok, mi akarok lenni. Most már kapisgálom! Húsz éve bármi ötletem volt, végül elméleti ember maradtam: megbénított a két jó öreg hiedelem. Úgysem sikerül, és különben is mit fognak szólni. Tulajdonképpen azóta sem szólt senki semmit. Merő időpocsékolás volt ezen filozofálni.

Húsz éve elhittem a szavakat: “Olyan furcsa vagy.” Ma már tudom, hogy nincs furcsa. Egyéni van. Intro, leheletnyi Aspergerrel fűszerezve? Jelen!

Hamar megtapasztaltam, hogy aki befelé aktívabban él, mint kifelé, mindig több tépelődést és fájdalmat vállal. Cserébe felismertem, hogy az érzékeny, elemző természet valójában áldás, ha kiapadhatatlan forrásnak tekintem és formába tudom önteni.

Húsz éve még nem hittem, hogy lehet önálló véleményem és az érdekelhet bárkit. Mára bizalmat és hangot szavazok magamnak. Enélkül az önazonosságom is elképzelhetetlen lenne.

Húsz éve, ha belém rúgtak, csak legörnyedtem a sarokba, nyeltem a bánatom, némán tűrtem, sírtam. Inkább, mint hogy egyedül maradjak. Ma már tudom, vannak ennél előre mutatóbb lehetőségek.

Húsz éve azzal jártam, akivel nem is akartam, de elég akaratos volt hozzá. Vagy azzal, akire kár volt időt pazarolni. Legfeljebb halovány feltételes módban tudtam elképzelni családot, gyerekeket. Most többem van, mint amire valaha vágyni mertem.

A felszínes ügyekre már nem pazarlok figyelmet – a bulvárlap meg tökéletes a krumplihéj alá. Körülöttem hangosan pezseghetnek celebhírek, zsizseghet valamely aktuális rémhíren a kollektív szörnyülködés: meg sem hallom. Mert nem fontos.

Nem kellenek a műanyag életek hamis villanásai, a mesterien adagolt félelemáradat, sem a petárdaszó. Már csak a tisztát, szépet és fájdalmasan őszintét keresem; azt engedem be figyelmem szűrőjén, ami kihívás elé állít, értékes, vagy csak szerethető.

És néha a hétköznapi a legnagyobb ajándék. Aki járt már a pokolban, mind tudja ezt. Az öröm és a lehetőség a legtöbb helyzetben ott rejlik körülöttünk, arra várva, hogy észrevegyük. Az ember persze alapvetően kényelmes. Csak akkor látja a fényt, ha néha-néha ráborul a sötétség.

Húsz éve egyéni felelősség fogalmáról csak az jutott eszembe, vajon bezártam-e induláskor az ajtót, és kihúztam-e a vasalót. Ma már tudom, hogy mást jelent. Azt, hogy megválaszthatom, mire hogyan reagálok.

Nem egyszer tragédiákon, csalódásokon át vezet az út az évek hozadékaihoz. Folyamatos nyugalmi helyzetben, eseménytelen békességben kényelmesen elhajókázunk, de többnyire elkerüljük a mélypontok, katarzisok és felismerések szigeteit.

A szigetek lehetőségek a döntésre: meddig jó még nekünk még egy-egy helyzetben megrekedve maradni? Ha már nem jó, előre vagy hátrafelé lépünk onnan? Kifelé mutogatás helyett választhatunk mást is: ma már mindenkinek lehetősége van ismereteket szerezni, tájékozódni, nézőpontot váltani, segítséget kérni, ha az élet bármely területén megrekedt. Végső soron ezek a döntések fognak minket és a további éveinket meghatározni, nem „a másik”, „az apám”, az „50 éve ez a szokás”, vagy a „megmondta a tévé”.

Imádom a negyvenegyet! Több ajtót nyitottam ki csak az elmúlt pár évben, mint életem összes többi részében. Igazán tudok örülni, erős vagyok továbblépni, de sírni is. Ragaszkodom a színekhez, hangokhoz, az életszagú létezéshez, megérinteni a fontos kezeket, elengedni a hazug szavakat. Tudom, hogy semmi sem fekete vagy fehér, ítélkezés nélkül szemlélődöm, nem takargatom az anyajegyeimet és felveszem azt a pöttyös ruhát, ha tetszik!

A kérdés már csak az: mit fogok gondolni 60 évesen, ha visszapillantok? Remélem azt, hogy több volt az igen, de több a nem is. Hogy végre nem számolgattam az éveket, inkább megtöltöttem: örültem, hálát adtam, kimondtam, kiírtam, tanultam, próbálkoztam, öleltem, sírtam, nevettem – időtlenül.

Vagy idétlenül, ha épp ahhoz volt kedvem.

Verooo

(kezdőkép: Unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.