Lassan hozzászokunk ahhoz, hogy az életben meg kell lennie a balansznak.
Az egyik kezével ad, közben a másikkal elvesz. Próbálhatunk harcolni ez ellen, de el kell fogadnunk, ami egy nap veszteség, az holnap győzelem lehet, és a befektetés mindig megtérül.
Hetek óta minden nap itt ülök ebben a kávézóban. Mára már ismerősek az arcok, mert minden reggel velük találkozom. Néha odaköszönünk egymásnak, amit egy megnyugtató mosoly kísér.
Amióta nem vagy itt,
minden nap levelet írok neked, de sosem küldöm el.
Már nem írunk leveleket, felgyorsult az életünk. Megírom, hogy milyen nehezen ébredek reggelente, hogy hosszú percek telnek el mire ki tudok kelni az ágyból, hogy csak vonszolom magam a lakásban. Vagy azt, milyen robotszerűen készülődöm, hogy néha felemás zoknit veszek fel, amin te biztosan mosolyognál.
Elmesélem, hogy már nincs íze a kávénak, hogy azóta minden nap borús az idő. Elmesélem milyen egyformák a napok, mennyire kötelező feladat lett már maga a puszta levegővétel is, nélküled mégis úgy érzem megfulladok, de minden nap megyek és teszem a dolgom.
Leírom neked, mennyire lelassult az idő, bezzeg amíg együtt voltunk milyen gyorsan peregtek a percek. Elmesélem, hogy mennyire nem szűntelek meg szeretni, hogy még mindig azt érzem, egyszerre dobban a szívünk, hogy már az utcán ezer közül is megismerem az illatod és milyen csalódás, hogy nem a te arcod párosul hozzá. Hányszor hallom a hangod, amikor elcsendesedik a város.
Minden nap azt kívánom: legyél itt és inkább veszekedj velem, csak legyél itt, pedig olyan keveset veszekedtünk. Elmesélem, hogy néha dühös vagyok rád, azután magamra, hogy néha félek a jövőtől, néha pedig csak elmerülök az emlékekben.
Minden este kinézek egy csillagot az égen magamnak és azt képzelem, valahol te is épp azt látod,
így olyan mintha együtt lennénk.
Van, hogy belesuttogom a neved az éjszakába és abban bízom a szél egészen hozzád viszi, te pedig megérzed mennyire nagy szükségem van rád, de nincs válasz. Mégsincs nap, hogy ne jutna eszembe, már jó helyen vagy, neked most ott van dolgod. Csak ez ad némi megnyugvást.
Hetek teltek el, mégis tisztán emlékszem a napra, amikor felfordult az életem.
Akkor is ebben a kávézóban ültem, a fülemben az egyik legszebb francia dal szólt, amit valaha hallottam. Mindenki sürgött-forgott körülöttem, gyerekek kergetőztek, volt, aki a gépe fölé hajolva meetinget tartott, más épp levelet írt a szerelmének. A pult mögött nagy volt a hajtás, egy latte itt, egy cappuccino ott, sültek a szendvicsek, csomagolták a sütiket, törtek a poharak. Mindig is szerettem megbújni itt a sarokban, észrevétlenül…
Aztán a nagy zsivajban egyszer csak
lelassult a világ, elmosódtak az arcok és rám tört a magány.
Akkor tudtam meg, elmész.
Most az egyszer tényleg elmész…
Hosszasan beszélgettünk aznap. Kérted, értsem meg, ilyen lehetőség egyszer adatik az életben, és hamarosan jössz vissza hozzám. Szerelmed, hűséged töretlen felém, és bárhol is legyél a világban a MI egységünket senki és semmi nem törheti meg…
Nem akartál búcsúzni, mert szerinted az mindig valaminek a végét jelenti, neked pedig eszed ágában sincs ennek véget vetni. De ettől nekem nem fájt kevésbé.
Egy nap alatt döntöttél a te és ezáltal a mi jövőnkről…
Csomagoltál, és másnap már indultál is, belőlem is elvittél egy darabot. Én sietve elmeséltem, hogy milyen boldog vagyok, mert megkaptam életem nagy lehetőségét, te pedig elmondtad milyen mérhetetlenül büszke vagy rám, és hogy ez számodra egy percig sem volt kérdés… Valahol meg is nyugodtál, mert tudtad lesz dolgom elég, így észre sem veszem majd, hogy nem vagy itt, és ez a kis idő nélküled milyen gyorsan eltelik majd.
Ettől sem fájt kevésbé…
Szereted a mosolyom,
én pedig megígértem neked, minden nap mosolyogni fogok,
egészen addig a napig, amíg vissza nem jössz.
Addig pedig minden nap itt ülök, és írom neked a leveleket…
Ányecs
(kezdőkép: Unsplash)
