Amikor két héttel ezelőtt utoljára beszéltünk láttam a szemedben, hogy elköszöntél, éreztem az öleléseden, hogy búcsúzkodsz.

Bár hallani nem hallottam Tőled, hogy többé nem akarnál látni, sőt azt mondtad találkozni fogunk, de azóta sem kerestél.

Persze ez részben érthető, hiszen sok minden történt körülöttünk, felkavarodtak az érzelmeink, mi magunk sem tudtuk megmondani, hogyan lesz tovább.

Neked új életet kellett kezdeni, én pedig itt maradtam egyedül. Az irántad érzett érzelmeim még változatlanok, de belépett a lelkembe az elvesztésed miatti fájdalom, a magány.

Félek, hogy a rossz érzések majd idővel elnyomják a jót, vagy ami még rosszabb lenne, ha elfelejtenélek. Nem akarlak elfelejteni.

Mindenki azt mondja, jobb lenne, de én emlékezni szeretnék rád, és szeretni akarlak.

Még mindig naponta többször eszembe jutsz, keresem az illatod a levegőben, szinte hallom a hangod, ahogy viccelődsz velem, és érzem a simogatásod a bőrömön.

Ugyanakkor fáj, hogy nem láthatlak, néha hibáztatok ezért másokat, néha magunkat, de sem a jó, sem a rossz gondolatokat nem tudom megosztani veled.

Talán tényleg jobb lenne, ha nem találkoznánk többet… mert minél később látlak, annál valószínűbb, hogy már nem foglak szeretni, elveszítjük egymást, csalódni fogsz, és még csak érteni sem fogod, miért történt mindez.

Szuki

(kezdőkép: Pexels)