Te belezuhantál a gödörbe, én akkor már kijutottam. Fáradt, kétségbeesett, reményvesztett, megtört férfiként ismertelek meg.

De a tűz ott lobogott a szemedben, ami azt sugallta nekem, hogy nem adod fel! Azt gondoltam segítő kezet nyújtok neked, mert elvarázsolt az erő, ami belőled áradt!

Minden új értelmet nyert az életemben.

Elestünk, felálltunk, ízlelgettük egymást, távolodtunk, de valami mindig visszahúzott minket az észrevétlen közös útra.

Nem tudtuk mi ez az egész köztünk… Izgalmas, lüktető vadság, érzéki mondatok. Mi ez? Szeretet, szerelem? Nem tudtuk, de mentünk tovább útjainkon, hol együtt, hol külön, szomjazva a mindent elsöprő vágyat, ami egyre közelebb húzott minket.

Hirtelen eljött a pillanat, amikor azt vettem észre, hogy vágyom rád, el akarok merülni két karodban, gyönyörű szemeid tengerében. Vártalak. Eljöttél, öleltél, a világ pedig megszűnt.

Szerettél. Tudtam, hogy nem akarlak többé elengedni, kell ez az édes gyötrelem, kell, hogy az életem része légy. Kell, hogy magába szippantson az örvény. Nálad volt a fegyver, de félnem nem kell, mert csak gyönyört fakaszt, és én érzem a tavaszt!

Azt mondtad megérkeztél, én pedig hittem neked. Együtt megyünk tovább… Nincsenek játszmák, félelmek, nincsenek kétségek! Bizonyosság van!

Szeretlek, szeretsz! Küzdelmes évek után végre veled!

Fogd a kezem, ha mennék, ne eressz, szerelmeddel hitesd el, hogy az életünk csak együtt teljes!

Megtaláltál és én megtaláltalak, ez a boldogság jár nekünk, nem veheti el többé senki tőlünk!

Köszönöm neked!

Fata Morgana

(kezdőkép: pexels)