Sok olyan érzés van, amelyet még a mai napig sem tudok hová tenni. Meglepődők, ha valami új inger ér, és van, hogy eltűnődőm, hogy is létezhet ilyen?!
A kapcsolatokban mindig is úgy gondoltam, valami vagy van, vagy nincs. Ez éppúgy igaz a barátságokra, mint a szerelmes viszonyokra.
A félmegoldásokat, a nem egyértelmű állapotokat csupán csak áldatlan helyzetnek titulálom.
Olyan nő vagyok, aki szereti rendszerezve tudni a dolgait, nem csak tárgyi szemszögből, hanem a kapcsolataiban is, érzelmi szempontból is. Nem kenyerem a félbehagyott munka, a későbbre félretett, „majd jó lesz még valamire” dolgok. Az emberi kapcsolatokban sem.
Tudom, hogy gyakran nem lehet egyszerűsíteni
és nem helyes a
„vagy fekete, vagy fehér” nézőpont…
De sokszor tudni kell húzni egy határt, hogy a színkavalkádban ne vesszünk el. És igenis, beazonosítani legalább az árnyalatot, mi felé tart jobban.
Ezek a mai, divatos
„se veled, se nélküled” kapcsolatok
meg tudnak őrjíteni.
Főleg a mindennapjainkban felkapott, ,,leginkább nélküled – de egy órácskára még jó vagy” állapot az igazán sz.r állapot.
Egyik nőnek sem való.
Pillanatnyi szükség lehet, hogy van rá, de hosszú távon csak abból a bizonyos masszából épült vár lesz… Rengeteg kérdést vet fel az emberben és persze, ha válaszokat keresünk rá, egy hisztérika mindennapjaiba cseppenhetünk.
Mellesleg a másik fél is néma menekülőre fogja, ha elvárunk tőle bármit is, a merevedésen kívül.
Nem értem…
Mi, nők úgy szereplünk egyes hímek telefonjaiban, mint a bűvészek kelléktáraiban a nyuszik:
ha kell, előhúznak minket a kalapjukból.
Mi, nők,
szeretünk nyuszik lenni?
És hagyni magunkat, hogy olykor egy bűvész, egy illuzionista egy pillanatra elvarázsoljon bennünket?
Az újakkal csak a probléma van, vegyünk elő egy régit?! Ez lenne a jelszó?
Végül is, igaz a mondás: próbálkozni lehet, hisz a remény hal meg utoljára.
De ha nem gond, én kilépek a cirkuszból, és
nem leszek egy kalapból előhúzható nyúl!
