Különösen hideg téli éjszaka van, kinézek az ablakon, csak néhány házban pislákolnak a lámpák. Az autók szélvédőjén megjelentek az első fagyok. Csend van, nagyon nagy a csend, szinte hallom a gondolataimat, beszélgetnek velem. Látom magam előtt kirajzolódni az elmúlt hónapok történetét.

Emlékszem, az a nap is úgy indult, mint a többi, csak a szokásos napi rutin, munka, bevásárlás, háztartás, alvás. Ébredéskor már a nap végét vártam, miközben azon imádkoztam, hogy aznap végre ne lépjen rá senki a lábamra, végre ne én legyek a hülye az irodában, hazafelé ne késsem le a buszt vagy, ma végre ne kelljen a gyereket az ügyelet padlójáról összeszedni. Csak egy nyugis napot, kérlek… mormogtam, miközben kiültem az ágy szélére. Már hozzászoktam ahhoz, amit az élet adott, már nem lázadtam, elfogadtam. Sőt, nem panaszkodhatok, a magam módján élveztem az életem.

Az esti rutin is minden nap ugyanaz, néha próbáltam ugyan feldobni. De miután végeztünk a tanulással, ami mindig inkább egy kabaréra hasonlított, mert persze bent hagyták a könyvet és vagy 5 szülőtől raktam össze azt az egy szem feladatot, amiről kiderült a végén, hogy „ja anya azt? na azt már az iskolában megcsináltuk” én már csak nevetni  tudtam, miután a szokásos kergetőzés is megvolt az esti fürdés után és sikerült végre eldönteni, mi legyen a vacsora, úgy éreztem ma is sikeres napot zártam. Egészen addig, amíg el nem csendesedett minden, mert akkor megcsapott egy már megszokott érzés, a magány, a társas magány.

Ez valami olyasmi, hogy nem vagy egyedül, mégis egyedül vagy.

De az az este más volt, valami volt a levegőben. Nem burkolóztam egyedül a takaró alá, arra várva, hogy jön Pán Péter az én mesehősöm és megment. Aznap este ráadásul telihold volt, ami úgy összezavart, hogy már vártam, mikor változom vérfarkassá és igázom le az egész Földet.

Gondoltam egyet és böngészni kezdtem a neten.

Jöttek szépen sorba a „ma tízmilliószoros nap van” a „vonzás törvénye” „kérj és megadatik” cikkek, már-már azt gondoltam, szórakoznak velem, és kerestem hol a kamera, mikor ugrik elő valaki egy üveg pezsgővel, de hiába. Aztán két perc múlva feladtam, megérkezett a szokásos teremts társat e-mailem is. Na, már csak te hiányoztál, gondoltam magamban. Felhúztam a szemöldököm, mély levegőt vettem, felálltam, kimentem, töltöttem egy pohár bort, visszaültem az asztalhoz és csak annyit dünnyögtem magamban, hát jól van, legyen.

Írni kezdtem, néha felkacagtam, amit egy, de hülye vagy mondat kísért, néha inkább töltöttem még egy pohár bort, de a végén már nem volt min kacagni és nem volt bor az üvegben. Képzeletben megveregettem a saját vállam, nem is sejtettem, hogy még most a válás közepén is ennyire határozott elképzelésem van a tökéletes társról. Mosolyogni kezdtem. Nem csak azért, mert már minden borgőzös volt, hanem mert az este végére megalkottam egyfajta képzeletbeli férfit, és innentől kezdve csak annyi dolgom volt, hogy várjak és figyeljem a jeleket.

Ezzel a tudattal mentem el zuhanyozni és mikor belenéztem a tükörbe, másnak láttam magam, kihúztam magam és megállapítottam, azért még megérek néhány ajtócsapkodást. Majd megint felkacagtam: de hülye vagy…

Éltem tovább a mindennapokat, el is felejtettem a listát, csak többet mosolyogtam, másképp kezdtem el öltözködni, hiszen valahol valakinek talán én vagyok a listáján. Észrevétlenül megváltoztam.

Két hét telt el, emlékszem gyönyörű augusztusi nap volt. Egy ideje már kerülgettük egymást a neten, ha jobban belegondolok a borozós meetingem óta. Véletlen lenne? Nem hiszem.

Mintha valaki végig vezette volna a történetet.

Pontosan tudtam, mit fogok írni neked és elméletben lejátszottam magamban az egész beszélgetést…

Remegett a kezem, ahogy pötyögtem a telefonomba. Nem tudom, mitől izgultam jobban, magától a tudattól, hogy mi következhet vagy attól a ténytől, hogy a lábam már akkor megremegett a szemedtől, a stílusodtól, a lényedtől, amikor legelőször megláttalak.

Ahogy elküldtem neked, alig telt el fél perc és érkezett pontosan az a válasz, ami korábban már megfogalmazódott a fejemben.

Egy óra múlva már az első találkozásunkat terveztük. Terveztük? Valójában pontosan tudtad, hogy mit akarsz. Az a fajta nyers erő áradt belőled, amire ott akkor szükségem volt, amire igazán vágytam. Egész nap beszélgettünk, estére már mindent tudtam rólad és te rólam.

 Feltétel nélkül bízni kezdtünk egymásban, mintha már évek óta ismertük volna egymást.

Semmi sem tántorított el tőlem, még az a tény sem, hogy fiatalabb voltál nálam. Jó, azért ez még nem a Diploma előtt, hessegettem el én is magamban a gondolatot.  Udvaroltál, sokat, kitartóan, magabiztos voltál, én pedig fokozatosan engedtem fel, és átvette az egyszer élünk életérzés az ész hatalmát.

Az első randin tisztáztuk a játékszabályokat, és én azt gondoltam ezzel megbirkózom, sőt még örültem is neki, mert végre valaki, aki nem csak tökéletes, de még a szabadságomat is tiszteletben tartja, hisz ezt ő maga is igényli. A kisördög folyamatosan uszított ellened, hogy ne higgyem el egy szavadat se, úgyis csak szórakozol velem, hiszen annyira különbözőek vagyunk. Néha szinte láttam magam előtt a harcát az angyallal, aki a másik vállamon üldögélt, volt, hogy rájuk is akartam szólni: gyerekek ne civakodjatok…

Első perctől láttunk egymásban valamit, nem is nagyon akartuk megmagyarázni, csak élveztük.

Hetente egy randi, így éltünk, kiélveztük minden percét. Kialakult egy fajta melegséget és nyugalmat árasztó, boldogságot adó kis rituálé, ami segített átvészelni a napi gondokat, mindkettőnknek, és amire már olyan régen vágytunk mind a ketten.

Fokozatosan kúsztál be a bőröm alá, a zsigereimbe és egy nap arra ébredtem, szeretlek. Éreztem, ez már nem játék, hisz nem tudtam, te mit vársz tőlem.

De vajon számít ez egyáltalán, kellenek állandóan a címkék? Nem hiszem. Főleg mert neked sem könnyed szórakozás volt. Eleinte rajongásod betudtam annak, amiért pont egy válófélben lévő családos nőt választottál magadnak, megadtam neked mindent, amire vágytál, mégsem volt elköteleződés, a kellemes órák után mindenki ment a saját dolgára, gondoltam én. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Bennem viszont egy háborút indítottál el, mert a szavaid és a tetteid nem voltak mindig összhangban. De ez nem a te hibád volt, csak a jól megtervezett életedbe nem kalkuláltad be, hogy egymásra találunk.
Minden összejött az utóbbi időben, ami akadályokat gördített elénk, és mivel én már nem könnyed kalandnak éltem meg, ezek sorban nyomott is hagytak bennem.

 Ha nem voltam veled, a mosolyt átvette a félelem, rajongásomat pedig néha a harag irányodba. Pedig te nem tehettél semmiről, és ez a helyzet neked sem volt jó.

A végén mindig megmentettelek magam előtt, hiszen ezen rövid idő alatt is olyan nagyon kiismertelek már. Már ismerem minden arcrezdülésed.

Amikor azt gondolod, vicceset fogsz mondani, előre mosolyogsz. Vagy, ahogy jössz felém és emeled a kezed, már tudom, úgy fogsz elsétálni mellettem, hogy megcirógatod az arcom, mert minden alkalmat kihasználsz, hogy megérints. Tudom, ha hozzám szólsz, más lesz a hangszíned, szinte mosolyog a hangod is, amikor azt mondod: végre itt vagy. De tudom, mikor vagy gondterhelt, olyankor más színű a szemed, ahogy akkor is, amikor vágyakozva nézel rám, és másképp csillog, amikor csak arra vágysz, cirógassam a lelked.

Tudom milyen, amikor a lelkednek van szüksége törődésre, olyankor követed minden mozdulatom, úgy fúrod magad belém, mint ázott kiskutya, akit azelőtt mentettek meg. Ezt az oldalad elrejted, ezt nem ismerik az emberek, nem hagyod nekik. Csak annak mutatod, akit érdemesnek tartasz rá, és nekem felfedted minden alkalommal, milyen vagy valójában, ezzel megrengetted a világom, és nem vágytam másra, mint hogy minél többet adjak neked.

Másokkal ellentétben nekem nem kell drága vacsora, nem kell virág, nem kell ékszer, nem kell utazás, hiszen lelked ezen szegleteivel úgysem érhet fel semmi
Tudom milyen, amikor ösztönösen mesélsz a gondjaidról. Ilyenkor kiül a ránc a szemeid köré, és én nem tennék mást, csak addig csókolnám, míg az utolsó is el nem tűnik.
Ilyenkor azt érzem, mintha csak nekem születtél volna és mintha én neked, ilyenkor tudom, hogy utolsó lélegzetvételig kitartanék melletted, ha minket erre érdemesnek tartanál.
Ez a gondolat hozott vissza a valóságba.

Ott álltam az ablaknál, fázni kezdtem. Az a fajta didergés, amiről tudod, bármennyi takarót magadra vehetsz, nem lesz elég, ide más kell.

Megfordultam és csak mosolyogtam, lábujjhegyen odasétáltam az ágyhoz, békésen aludtál, bebújtam melléd, most én fúrtam beléd magam.

Akármennyire is óvatos voltam, felébredtél, magadhoz szorítottál. És én tudtam, a másnap reggel és innentől kezdve minden reggel veled ér majd, a szívem megnyugodott, a tieddel dobbant, együtt vettük a levegőt és tudtam, éreztem most elindultam az úton veled, egy életen át…

Ányecs

(kezdőkép: Unsplash)