Mindig is az a fajta ember voltam, aki meg akarja érteni a körülötte élőket. Mit, miért csinálnak? Mi vezérli őket?
Nem vagyok már pelyhes kiscsibe, sok mindent láttam, hallottam, érzékeltem. Mégis rá kellett jönnöm – hiába éltem már át dolgokat, rosszakat, jókat – van, aki mindezen tapasztalatok birtokában is össze tud zavarni…
Egy férfi,
aki másfél év szingli lét után villámcsapásként lépett be az életembe. De valami nem stimmel.
Milliónyi esély után, amit kapott tőlem, itt állok kérdőjelekkel a fejemben, amikre bárhogy is szeretném, nem kapok választ. Egyszer átlátok rajta, mintha csak egy pohár víz lenne, máskor zavaros mocsár.
Állítása szerint ő őszinte ember. Ha ez igaz, akkor miért nem tud beleállni a dolgokba? Elmondani mit is akar? Lehet, hogy fél tőlem, vagy attól, ami belőlünk lehetne?
Házias vagyok, kedves, vicces, gondoskodó. Nem tartom magam bányarémnek sem. Van én-tudatom, akaratom, önálló gondolatom.
Egy ismerősöm azt mondta, jobb, ha megtanulsz buta lenni, mert egyedül maradsz… Jelentem, nekem ez nem megy!
Nem tudom naiv kis nőszemélyként élni az életem. Sajnálom, ha az bűn a mai világban, ha egy nőnek értékei vannak! Sajnálom, hogy egy férfi ezt nem tudja megbecsülni, és inkább hanyatt-homlok elmenekül!
De ha egy férfit megijeszt egy nő, akkor az férfi-e igazából?
5 hónapja „van” az életemben és nem jutunk egyről a kettőre. Lehet, hogy ő fél, de én nem. Lezárom, mert a kérdések a fejemben egyre hangosabbak lesznek.
Maradok az, aki vagyok. Jön majd valaki, a nagy betűs FÉRFI, aki nem fog félni tőlem.
És tudjátok honnan fogom tudni, hogy ő az igazi? Már nem lesznek kérdőjelek a fejemben.
SZJ.
Felkiált!Óóó!Jelek!!!