A minap hosszú idő után sikerült összehoznunk egy kávézást a barátnőmmel, míg a lányom aludt.
Azon gondolkodik, hogy munkahelyet vált, így most nézelődik és állásinterjúkra jár.
Elmesélte, hogy a legutóbbi interjún váratlanul érte egy kérdés. Arra kérték, hogy mondja el pár szóban, ki is ő…
Pár nappal később, miután letettem a gyereket aludni, – a férjem éppen messze dolgozott – eszembe jutott és elgondolkodtam rajta, vajon én mit válaszoltam volna.
Azt hittem, egyszerű lesz válaszolnom erre a kérdésre, de rá kellett jönnöm, hogy még én sem vagyok benne biztos, hogy ki is vagyok…
Gyerek vagyok, a szüleimnek mindig is az maradok.
Szerintem, ha édesanyámat kérdeznék, még mindig azt mondaná, hogy az ő kicsi lánya. Lehet, hogy olykor csalódást okoztam neki és jó párszor fejfájást, de alapvetően büszke rám.
A húgom nővére vagyok.
Kis korkülönbség van köztünk, megvívtuk a magunk harcát, most már a legjobb barátnők vagyunk.
Voltak életem során alkalmi szerepeim, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. Így voltam diák, tanár, albérlő, lakótárs, diákmunkás, bolondos kamasz…
Nő vagyok.
A babázós, frizurakészítős óvodás. A növekvő cicijeit figyelő iskolás. A szárnyait bontogató, sminkelő, ruhát próbálgató kiskamasz. A mindent kirakó, bulizós tini. A szüzességét elvesztő lány. A szakítás után, az élet értelmét kereső – de nem találó – szerelmes. A kiszemeltért taktikázó nő. A menyasszony. A feleség.
Aztán ott van a munka.
A lányom születése előtt szociális munkás voltam. Egy alulfizetett, lebecsült családsegítős. Eszközök, támogatás nélkül, akitől számon kérnek, de segítséget nem kap a munkájához. Szerettem ezt a szerepemet mindettől függetlenül, de örültem, amikor kiderült: terhes vagyok. Így került be első helyre a terhes szerep.
A nő, aki életet ad egy új embernek.
A kórházban a terhesgondozáson a nevem helyét átvette a kismama gyűjtőnév. Aki már szült gyermeket, az ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy beavasson a saját élményeibe – mindegy, milyen kapcsolatban álltunk, a boltos néni is elmesélte, nem csak a barátok. Aki még nem élte át ezt az élményt az valami nagy titokzatosságot képzelt körém és szinte suttogva kérdezte meg, amire kíváncsi volt.
Anya 2016. május 1-én – milyen véletlen egybeesés, anyák napján – lettem.
Akkor született meg Dóra, a lányom.
Legalábbis azután szűntem meg keresztnévvel rendelkezőnek lenni, onnantól fogva a kórházban mindenki csak „anyukának” szólított, ahogy a többieket is. Az anyaság, a mindent magába foglaló érzés nekem nem itt jött el, én örültem, hogy élek. Nem vagyok egy ősanya na…
Nekem az anyaság szépen lassan alakult ki, ahogy a lányom is szépen lassan hozzám, hozzánk, a világhoz szokott. Most is alakulunk mindketten és ez szerintem életünk végéig így lesz.
Ahogy én tanulom az anyaságot, úgy tanulja ő az életet. Simulunk egymáshoz, a társadalomhoz.
Körülbelül egy éves koráig első körben az anya szerepében léteztem, kiegészítve a háziasszony szerepével. Alkalomadtán a női szerep is előkerült, de az erősen háttérbe lett tolva. Hiányzott.
Összeszedtem magam, arra is szorítottam időt, vettem kondibérletet, mentem fodrászhoz, kozmetikushoz.
Mi akkor házasodtunk össze, amikor Dóra elmúlt egy éves.
Szuper volt.
Igazi menyasszonynak éreztem magam, valahogy tökéletes egyensúlyban voltak a szerepeim.
Sokkal boldogabban teltek a mindennapok, a nehézségeken is könnyebben túlléptem. Úgy döntöttünk, belevágunk a tesó projektbe. Ezt elhatároztuk szeptemberben, október végén volt egy pozitív teszt a kezemben. Nagyon meglepődtünk, hogy elsőre összejött, örültünk neki.
Aztán jött a november december, ami tele volt betegeskedéssel, kórházzal, bezártsággal, „ottalvós” munkával a férjem részéről, egyedülléttel az enyémről.
Dolgoztak a hormonjaim is. Jött a január, a várva várt új év. Amikor már mindenkinek kezd elege lenni a hidegből, a sötétből és vágyna ki a szabadba. Ilyenkor nálam általában megjelenik egy kis depi és ez most sem volt másképp.
Így jutottam el addig az estéig, amikor a vacsi-fürdés-tejecske-éneklés-altatás rituáléja után csak bambultam és azon gondolkodtam, hogy akkor most ki is vagyok én?
Ami a leginkább aggasztott az az, hogy a férjem vajon mit lát bennem?
Ha őt megkérdezik, hogy ki vagyok neki,
akkor mit válaszol?
Mert az természetes, hogy a húgom a nővérét, az édesanyám a kislányát… De szeretném, ha a férjemnek első körben a szerelme lennék… A NŐ. Csupa nagy betűvel. Persze a gyermekei anyja is vagyok, de úgy gondolom egy párkapcsolatban fontos, hogy ez maradjon az első helyen. Ilyen gondolatokkal telt az az este.
Pár nap múlva hazajött. Délután a gyerekkel játszott, én teregettem. Egy idő után észrevettem, hogy engem néz. Nem voltam jó kedvemben, így talán kissé nyersen rákérdeztem:
– Mit nézel?
Mire ő azt válaszolta:
– A szerelmemet.
Tessék, megkaptam… A választ, a ki nem mondott kérdésemre.
Nem volt róla fogalma, mennyit jelentett nekem ez.
Azóta összeszedtem magam, már látom a tél végét… Egyre világosabb van, egyre többet lehet majd kint lenni. Végre elkezdhetem a kertészkedést, sétálgathatunk többet a kutyákkal. Aztán jön a nyár, ami elhozza a lányom mellé a fiamat. Szuper lesz!
Ha most megkérdeznék tőlem, ki vagyok, akkor büszkén mondanám:
Anya. Gyerek. Testvér. Nő. Feleség…
Boldog ember.
Fekete Nikolett
