Fekszem az ágyban, hajnali egy óra… és rajtad gondolkozom. Szóval négy éve mi már beszéltünk. Nem sokat, talán néhány napot.

Egy karon kezdtünk ősszel, és az érdeklődési körünk is hasonló volt. Persze gyorsan abbamaradt, mivel akkoriban én a közelgő egyetemmel, és a már romokban heverő kapcsolatommal voltam elfoglalva, ami persze még évekig húzódott tovább, a lelki sérülés minden formájával karöltve.

Aztán jött a szingli élet, mert megmertem lépni. Már egészen meg is szerettem, olyannyira, hogy eldöntöttem: többé nekem nem kell senki, saját magamat teszem boldoggá. Mivel ez működött is, így semmilyen kedves szó, bók vagy üzenet nem talált viszonzásra.

Aztán írtál Te, négy év után, újra…  hogy miért, és miért éppen ekkor még mindig nem tudom. Mindössze csak udvariasságból válaszoltam, két szót beszéltünk. Pár nappal később megint kerestél, az undok nemtörődömségemet is félretéve.

Aztán néhány héttel később azon kaptam magam, hogy reggeltől-estig neked írok, és hiányozna, ha nem tenném.

Azonban én továbbra is rettegtem az újabb fájdalomtól, hogy megbántanak, kihasználják az érzéseimet, végül üresen otthagynak. Nagyon sokáig ezért nem is találkoztam veled személyesen. Több visszautasítás után egy megszervezetlen estén végül veled szemben kötöttem ki, majd a karjaidban, és milyen jól tettem aznap este, hogy pár pohár bor után félretéve az összes félelmemet elindultam feléd.

Nem csak térben és időben, de lelkileg is, mert engedtem magamnak.

És hogy miért pont Ő? Talán a sors akarta így, de megkaptam egy olyan embert, aki már az elején megkérdezte a véleményem, és megtanította nekem, hogy fontos, amit én gondolok… pedig még közel sem tudta, hogy ezek a gondolatok valóban érdemesek-e a meghallgatásra, de neki számított az elejétől, minden apró részlet. Aztán persze nem mindenben értünk egyet, de ilyenkor ő nem egy remek alkalmat lát arra, hogy elnyomja, amit képviselek, hanem meghallgat, és újragondolja a nézőpontját.

Azt is elismeri, ha igazam van, és bocsánatot kér.

Így már az én makacs énemnek sem jelent gondot ugyanezt tenni, ha elrontottam valamit.

Gondolom minden temperamentumos nő találkozott már olyan férfival, aki képtelen kezelni a személyiségét. Én is ilyen vagyok, de a megfelelő ott lesz, és helyén tudja tartani a „hirtelen” alkatod, mi több: ő lesz az egyensúly, aki képes minden helyzetben visszarángatni a földre.

Köszönöm a sorsnak és a szerelemnek, hogy egy olyan embert kaptam, aki nem menekül el a hibáim elől, hanem tudomásul veszi: vannak, mint mindenkinek.

Nem akar megváltoztatni sem, hanem úgy cselekszik, hogy képes legyen megszüntetni ezeket a bizonyos hibákat bennem.

Hosszú idő után miatta azt tudom mondani:

megérdemlem, hogy szeressenek és milliónyi kétséget eloszlatva magamban,

végre én is szerethessek.

L.Vivien

(kezdőkép: Unsplash)