Az utóbbi időben sokat merengtem azon, milyen szürke köntösbe bújtatva éltem a napjaimat, mielőtt a sokadik elsétálásodra előttem, észrevettelek. Te sokkal hamarabb felfigyeltél rám, de én nagyon lassan nyitottam.

Azt játszom le a fejemben, hogy épült fel ez a kapcsolat, lassan, apró lépésekben, óvatosan kerülgetve ízlelgettük a megismerés szépségét. Úgy tűnt apránként kerültünk egyre közelebb egymáshoz, de igazából sokkal gyorsabban történt mint akartam. Túl hamar kerültél, túl közel hozzám. Persze akkor ez még nem érdekelt, mert égni akartam ebben a szenvedélyben, elveszni a vágyakban, elmerülni az érzésekben.

Elmerülni veled együtt.

Csodás hónapok vannak mögöttünk. Aztán valahogy letértünk az útról… nem egyfelé indultunk tovább. Rajtad éreztem ezt igazán, én leginkább csak próbáltam követni az eseményeket, sodródtam az árral. Falakba ütköztem minden próbálkozásnál, egész egyszerűen

már nem akartál velem lenni.

Az én hozzáállásom is más lett, belefáradtam, hogy keressem, amit már nem akartál nekem adni, és így szépen lassan eltemettük a kettőnk közös varázsát, lemondtunk arról, amit előtte olyan boldogan adtunk egymásnak.

Nem mondtál semmit, rám hagyva a terhet, hogy pontot tegyek a történetünk végére. Nehezen ment, de beláttam, hogy nincs értelme tovább húzni, csak összetörném a maréknyi jót, ami kettőnkből maradt.

Haragudni akartam rád, gyűlölni, hogy ne tomboljon bennem annyira zabolátlanul a hiányod. Őrjítő érzés tudni, hogy látni foglak, de azt a tekintetet már soha, amivel mindig tudattad, most megcsókolsz. Melletted fogok állni, de nem érinthetlek meg, nem ölelhetlek. Hozzád szólok, de nem mondhatom neked, hogy mennyire hiányzol. Csak nézlek és könnyedén mosolygok, miközben a lelkemben olyan vihar dúl, ami felforgat bennem minden eddigi meggyőződést arról, hogy mielőtt megismertelek azt gondoltam, sosem leszek már szerelmes. A felismerés felkavaró volt.. .ezek a húrok rég nem pendültek meg a szívemben. Most mégis némának kell maradnom.

Elmúlt a varázsom a lelkedben,

a mosolyom már nem dobogtatja meg a szíved. Annyira fáj a tudat is, hogy néha azt éreztem, belepusztulok. Ezért akartalak olyan hévvel gyűlölni. De akármennyire is akartam, csak a megannyi szép emlék jutott eszembe. Végül arra jutottam, mért is kell most szomorkodnom?

Mért is temetem a boldogság lehetőségét, és ezzel együtt magamat?

Örülhetnék is annak, hogy egy darabig elkísértél az utamon. Ahogy ezt eldöntöttem, kezdett tisztulni az ég és egyre több szép emlék tört elő. Nagyon sok jó dolgot kaptam tőled. Rengeteg emlékezetes pillanatot, vannak helyek, amik mindig kettőnkről szólnak majd, gondolatok, amik megmosolyogtatnak.

Olyan tettek amiket nem hittem volna, hogy meg merek lépni. Némelyik őrültség is volt, de a legszebb emlékeim ezek. Új dolgokra biztattál, mindenki másnál jobban hittél bennem, ezzel arra sarkallva, hogy kilépve a komfortzónámból új és izgalmas dolgokba vágjak bele, amik azóta is nagyon boldoggá tesznek. Láthatatlanul ivódott belém az önbizalom, kivirultam, megteltem élettel.

Hagynom kellene, hogy a keserűség és a hiányodból fakadó önsajnálat tönkretegye azt az új és vibráló nőt, akinek a megteremtésében te segítettél? Akivel elégedett és boldog vagyok?

Úgy döntöttem, nem teszem. Nem sírok órákat a szerencsétlenségemen keseregve, miközben folyatom magamra a forró vizet. Nem ostorozom magam és nem kérdőjelezem meg a tetteim, a szavaim. A szívemet követtem mindvégig, ebben semmi rossz nincsen. Elmúlt igen, de a hatása rám nem múlik el, ha nem hagyom. Ünneplem a szerelmet, az önbizalmat, az őszinte nevetést, a szikrázást, a milliónyi szép emléket.

Köszönöm, hogy hittél bennem. Köszönöm, hogy voltál nekem. Köszönök mindent… leginkább, hogy megtanítottál újra élni és mosolyogni! Ígérem nem feledem el többé, hogy kell!

Chria

(kezdőkép: unsplash)