Nem haragszom. Megbocsátottam.

Hiszen már belátom: valójában érzelmi nyomorék voltál. Ezért nem tudtál őszintén, nyílt szívvel, igazán szeretni. Emiatt bántalmaztad lelkemet és törted össze szívemet.

Évek kellettek, mire megelégeltem a szeretetnélküliséget melletted. Addigra egészen megfonnyadt, megfeketedett az egykor életteli teli szívem. Amikor az ember úgy érzi, nem szeretik: megkeseredik.

A szomorúság lassú mérge egészen megfertőzött. Kezdetleges tünetként tapasztaltam az állandó rosszkedvet, miközben a társas magány árnyéka minden nap elvett egy kevéske fényt az életemből, mígnem eljött a totális sötétség napja.

Ebben a sötétben pedig megjöttek a démonok. Egyre csak azt suttogták:

a te hibád. Nem vagy szerethető.
Nem kellesz neki, senkinek sem kellesz.

Felváltva bocsátkoztam harcba a bennem élő a házi sárkánnyal és a hercegnővel. Hol házsártosan, dühösen förmedtem rád, hol pedig édes gyengédséggel igyekeztelek magamhoz vonzani.

Téged, aki sosem tudott igazán, jól szeretni. Képtelen voltál érzéseidet szavakba önteni. Éheztem egy kósza bókra, epekedtem a szeretlek, kellesz, köszönöm, bocsáss meg szavak után, amelyek sosem kopogtattam füleim ajtaján. Sosem burkoltad lelkemet forró ölelésbe, szenvedélyes csókokba. Nem tudtad megérinteni sajgó, szeretetre, megbecsülésre, tiszteletre vágyó lelkemet.

Naiv voltam.
Azt hittem, mindez elmúlik és idővel jobb lesz.

Hittem abban, hogy az én mindent elsöprő, gyógyító szeretetem átformál majd téged. Kényszeredetten igyekeztem hozzád, a jégszoborhoz bújni azt remélve: képes vagyok felmelegíteni. Sóvárogtam a minőségi idő, a figyelmed után, és kapaszkodtam minden szalmaszálba, hogy közelebb érjek hozzád.

Igen, elhittem, hogy én vagyok a Szépség, aki a Szörnyetegből előcsalja a herceget. Hiszen tudtam, mesélted: gonosz átok ül rajtad. Gyerekkorod óta cipelted magadat is a szeretetnélküliség bélyegét. Úgy nőttél fel, hogy nem szerettek, azt sem tudtad, milyen az, így azt sem mutatták meg neked: miként kell jól szeretni.

Csak azt adtad bele kapcsolatunk kosarába, amit magad is tapasztaltál: távolság- és haragtartás, hiszti, kiabálás, törni-zúzás, szeretetmegvonás. Az egyetlen eszközöd érzelmeid kifejezésére, az nem más volt, mint az ajándékozás. Így hát vehemensen, szeretet után rekedtségig csipogó lelkem beérte azzal, amit kapott. A pici, apró gesztusokkal, meglepetésekkel, amik csak-csak azt sugallták: jelentek valamit neked.

Ezt üzente minden tétova, bizonytalan mozdulatod. Hebegő-habogó, érhetetlen szavaid, mint aki épp érzelmi tengerébe készül belefulladni. Nem sikerült jól kifejezned, mégis éreztem: szeretsz, valahol mélyen legbelül. De

nem tudod, hogyan kell jól szeretni.

Az örökös féltékenykedés, parancsolgatás, túráztatás és kritizálás nem szeretet. Talán hidat akartál építeni, de valójában folyamatosan csak felégetted, amikor megaláztál, büntettél, semmibe vettél.

És amikor szóvá tettem mindezt, rám hárítottad az egészet. Én vagyok az örökösen elégedetlen, aki folyton panaszkodik és túl sokat akar. Én vagyok az, aki rád telepedik és megfojtalak. Mindig csak kérek, de semmit sem adok. Végül minden kedvesség hadjáratomat és felbőszült kirohanásomat, kudarc követte.

Beláttam: én csak vesztes lehetek.

A belső háború véget ért és feladtam. Életkedvem hamuvá lett, ahogy a szerelmem is irántad, amit te magad öltél meg. Valóban, volt idő, mikor gonosznak, betegnek hittelek, sőt: gyűlöltelek.

De most ennyi év után már látom: érzelmi nyomorék voltál. Ez persze nem mentség mindenre, hiszen

tehettél volna ellene,
csakhogy nem volt hozzá erőd, és talán akaratod sem.

Én a szerelem ezer árnyalatában szerettelek, de te képtelen voltál ezt befogadni és megfelelően viszonozni. Annak, aki ilyen gazdagon szeret, kevés egy életre szóló kapcsolathoz, az a pislákoló, örökké haldokló tűz, amit te nyújtottál nekem.

Már tudom: nem az én tisztem volt téged meggyógyítani.

Segítségre volt szükséged, de nem tőlem.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Unsplash)