You are currently viewing Már nem akarom, hogy megváltozz értem

Már nem akarom, hogy megváltozz értem

Régen ez volt minden vágyam. Változz meg értem. Ha szeretsz, megteszed, így működik ez. Legalább egy kicsit. Legyél egy fokkal romantikusabb, beszédesebb, figyelmesebb. Csak annyit kérek, amennyit magam is megadok neked. Hogyha nem is magadért, változz meg kettőnkért, a kapcsolatért.

Sokáig éreztem azt: egyedül evezek a csónakban. Egymagam öntözöm kapcsolatunk színpompás virágát, és ha én nem locsolom, ápolom, felőled ki is rohadhat. Arra vágytam, hogy te is vedd ki a részedet a munkából, legalább annyira, amennyire én. Azt hittem, nem kérek sokat, de már belátom:

túlságosan is nagy elvárásaim voltak!

Tele volt a fejem bársonyos álmok képével arról, milyennek kellene lenned. Egy kicsit romantikusabbnak, egy csipetnyivel kommunikatívabbnak, egy hangyányival érdeklődőbbnek velem szemben. Gondoltam, egy leheletnyivel több közös program a mindennapokban csak szorosabbá fűzi majd a szövetségünket. Úgy véltem, lehetnél picivel szenvedélyesebb, álmodozóbb, „élj a mának” típusú ember, mint amilyen én vagyok.

Pedig te már a legelején megmondtad: nem vagyok „limonádé” (a romantikus szinonimája) típus. Nem vagyok beszédes ember. Én egy magamnak való, realista látásmódú alak vagyok. És én mégis arra gondoltam: nem baj. Az emberek változnak. Miért ne változhatnál meg te is? Főleg ha van motiváció! Hiszen mi sem lehetne motiválóbb a kedvesünknél! Elvégre, akit szeretünk, azért készek vagyunk megváltozni, de legalábbis nyitottabbak lenni az igényeire.

Képes voltam egy képzeletbeli mérőpohár segítségével méricskélni a szerelmedet. Mégis, hány milliliter változást töltöttél bele? És ha úgy gondoltam, túl keveset, arra következtettem: nem szeretsz eléggé. Mi más lehetne a megbecsülés, a tisztelet és a szerelem jele, minthogy erőfeszítéseket teszünk a másikért? Úgy éreztem magamat, mint egy cserbenhagyott üzleti partner. Miért nem segít tető alá hozni a bizniszt? Az ő érdeke is lenne, hogy működjön ez a kapcsolat. Az én boldogságom az ő boldogsága is és ez fordítva is igaz.

Akkor miért csak én dolgozom, ő meg lazsál és élvezi az én munkám gyümölcsét?

Aztán mikor kezdtem úgy érezni magam, mint egy kirabolt múzeum, akinek lelke minden kincsét széthordták, rájöttem: nem történt bűntény. Én osztogattam el kérés nélkül a kincseimet. Nem vágytál rájuk, mégis a kezedbe nyomtam őket. Szem elől tévesztettem a valódi igényeinket. Már nem Téged, hanem az Ideát láttam.

Megismertelek, olyannak láttalak, amilyen vagy és az évek folyamán vastag cukormázba öltöztettelek. Te pedig megpróbáltál az lenni, akinek megálmodtalak. Tettél erőfeszítéseket, hogy a kedvemben járj, csak én nem vettem észre őket, mert gigászi, látványos cselekvésekre számítottam. Bár kényelmetlen volt a ruha, amelyet megálmodtam neked, mégis megpróbáltad magadra erőltetni.

Belátom: hibáztam. Önző voltam.

Elfelejtettem, hogy nemcsak a romantika, a figyelem, a kommunikáció, a közös hobbik kerülhetnek kapcsolatunk ajándékkosarába. Hanem az elfogadás is.

Az egyik legszebb ajándék a kapcsolatban, ha olyannak fogadjuk el a másikat amilyen és nem próbáljuk megváltoztatni.

Szégyelltem magamat, mikor ráeszméltem: te sosem kértél tőlem semmit. Nem kérted, hogy változzak meg. Csak annyit szerettél volna: úgy szeresselek és fogadjak el, ahogy vagy. Nincs is annál nagyobb ajándék, minthogy valakit önmagáért szeretnek.

Ha erre nem vagyok képes, akkor igazából nem is téged szeretlek, csak az ideát a fejemben. Márpedig én úgy szerettem beléd, ahogy megismertelek. De akivé a fejemben átvarázsoltalak, az már nem is te lettél volna. Csupán egy romantikus vígjátékokból, könyvek lapjairól és párkapcsolati cikkekből összeollózott „igazi férfi” címkével ellátott Frankenstein szörnye.

Már nem akarlak megváltoztatni.

Felnőttem melletted és nem az álombéli hercegre van szükségem, hanem rád. A férfira, aki visszahoz a földre, ha túl magasra szálltam, aki néha meglep azzal, hogy kilép a komfortzónájából és ezzel megbecsülésre, hálára tanít. Te kellesz nekem, aki mellett elég idő jut önmagamra, aki csendes, visszafogott békéjével kiegyensúlyozza az én pörgős, vad, mindig cselekvő, szenvedélytől lobogó természetemet. Te sem kérted tőlem soha, hogy változzak meg. Kérlek, te se változz meg csak értem.

Ha mégis változni akarnál, azt önmagadért tedd, mert én így, a jelenlegi formádban szeretlek téged.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Unsplash)

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?