Margitkából csak egy van, ő megismételhetetlen. Látszólag megtestesíti a klasszikus konzervatív tanítónő archetípusát.

Margitka semmit nem öregedett az elmúlt 20 évben. Ugyanolyan nett és friss minden napszakban, összegyűrhetetlen, hosszú ujjú blúzait kis bross díszíti, tiszta és tökéletes még az illata is. Mindig komolyan vette a megjelenésének makulátlanságát, ő maga a finom elegancia megtestesülése.

Margitka soha nem röhögött kétpofára, maximum szélesen mosolygott, esetleg kacagott, ha nagyon elfeledkezett magáról. Vagy azt akarta mutatni, hogy ő most milyen gondtalan.

Igazából már sok éve, hogy elfeledkezett magáról és tényleg gondtalanul kacagott. Béla akkor még élt, beteg sem volt és…

…és Béla mondott egy viccet, amit a piacon hallott, ahová halat venni ment, mert Béla nagyon szerette a halat. Margitka felkacagott és Béla is jóízűen nevetett, aztán furcsa lett az arca.

Agyvérzést kapott és soha többet nem lett olyan, mint előtte,

igazából attól perctől megszűnt Bélának lenni.

Csak egy test feküdt magatehetetlenül, riadt tekintettel a konyha pepita kövén, a földre rántott hal mellett, a Margitka tiszta, skótkockás asztalterítőjét szorítva a kezében, amit mindig advent idején vettek elő.

Margitkának és Bélának nem lehetett gyereke. Élő rokonuk sem volt, Margitka így teljesen egyedül maradt Béla ápolására. Mosolygott neki, mesélt az életükről: a valódiról, a sok utazással és mesélt neki a képzeletbeliről is, sok gyerekkel, nagy kerttel, süteményekkel, mókával.

Béla rezzenéstelen arccal hallgatta Margitkát még hosszú ideig. Mindent hallott. Minden értett maga körül, csak éppen egy magatehetetlen testbe zárta be a Jóisten, amivel nem volt képes szinte semmire, csak hallgatni és a tekintetével simogatni ezt az asszonyt, aki a mindene volt.

Aki maga volt az élet Béla számára, mióta meglátta legénykorában a tanítóképző lépcsőjén. Soha egy férfiembernek sem volt olyan egyenes háta azokon a lépcsőkön, mint akkor neki. Soha senki nem mosolygott olyan szívből senki másra, mint amikor Margitka először meglátta őt.

Béla ugyanúgy nézte most is ezt az asszonyt, ahogy az olvasta neki a híreket: a szemüvege még szebbre nagyította a smaragdzöld szemeit olvasás közben. Jobbjában az olvasnivaló, a baljában pedig az ő kezét tartotta és néha meg-megsimította.

Béla majdnem egy évig feküdt így és amikor Margitka könnyezve letakarta az ő Bélája szemét,

már november eleje volt.

Fogalma sem volt róla, hogy mi lesz most vele. Gépiesen tett mindent, hibátlanságra törekedve és arra, hogy a férjének megfelelő legyen minden azon a napon. Nagyon sokan álltak a temetőben: tanító kollégák, régi tanítványok és még régebbiek. Minden nagyon fekete volt a virágokon kívül, mert azok szinte vakítottak a fehérségükkel. Mindenhol fehér virágok pompáztak. Rengeteg fehér virág. Másra nem is emlékszik.

És aztán reggel lett. Felkelt a Nap egy olyan világban, ahol Béla nem volt már többé és már nem volt több teendő. Hogy merészelte őt itt felejteni feladat nélkül?

Aztán jöttek az ünnepek. A téli és a tavaszi ünnepek. A forró nyár, tűzijátékkal a végén, majd újra ősz lett és színesedtek a levelek. Eltelt egy év. Margitka tényleg megpróbálta milyen egy teljes év egyedül.

Rettenetes volt Béla nélkül minden.

Üres és értelmetlen és bizonytalan. Mintha az élet egy nagy opálos üveg mögött játszódna, ő meg itt maradt volna tök egyedül a saját elvarázsolt kastélyában, ahol hol nagynak, hol kicsinek, hol torznak látta magát, és néha már semmi nem volt a tükörben.

Alaposan kitakarított, minden tökéletes volt a lakásban, Béla képe az éjjeliszekrényen, ő pedig bebújt mellé a nagy franciaágyba, ami még a nagymamáé volt, de már soha többé nem lesz senkié sem.

Csak aludni akart.

Örökre.

Döníz

(kezdőkép: Pixabay)