Nem szoktam kirívóan öltözködni. Nem szeretem a feltűnő darabokat és inkább igyekszem beleolvadni a tömegbe mintsem kitűnjek belőle.
A nyár beköszöntével viszont nálam is előkerülnek a shortok, egy-egy pánt nélküli felső és néhány egyberuha.
Nem tartom magam különösebben szégyenlősnek, elfogadom a külsőm és kényelmesen viselek bármit, de
ahogy megjött a meleg és felvettem az első nyári ruhámat, valami feltűnt: a férfiak.
Csodás párom van, aki büszkén sétál velem a kezemet fogva, és ennek ellenére is éhes szemek tömkelegébe ütközünk. Úgy bámulnak, mintha csak kötelező lenne, szemérmetlenül, kocsányon lógó szemekkel nézik a szabad testrészeket, majd szégyenérzetet nem ismerve úgy fordulnak az ember lánya után, mint a búgócsiga.
És én érzem magam rosszul. A saját hibámnak tekintem, hogy bámulnak, mert fel mertem venni egy fekete, hosszú egyberuhát, pedig nem volt vele semmi ilyen célom.
Nem tudom elképzelni, hogy bárki számára imponáló volna, hogy úgy nézegetik,
mintha piaci portéka lenne.
Kiábrándító és gusztustalan, hogy nem lehet kényelmesen a nyári időnek megfelelően felöltözni, mert a bámulás magyarázataként egyből érkezik a “ha nem nézni való, nem kell kirakni” válasz, és ha megjegyzést teszünk a cselekedetre, még mi, az elszenvedők vagyunk bunkók…
Könyörgöm, aki tud egyetlen értelmes érvet arra, hogy miért kell ezt, az magyarázza el, mert én már elvesztem…
Dorina
(kezdőkép: Unsplash)
