„Büdös dögök, sokkal rosszabbak, mint a kutyák!
Össze se lehet hasonlítani őket velük. Minden macska felesleges, számító, önző dög. Itt ugyan nem lesz macska, soha!”
A teremtés koronái gyakran fakadnak ki így… Vagy ehhez nagyon, nagyon hasonlóan.
Aztán a macska jön.
Legtöbbször kéretlenül, a Nővel, vagy ajándékba, vagy csak úgy, odacsapódva… Lassan és szívósan beférkőzve, és mindig marad, lekoptathatatlanul.
Olyan kitartással kerülve egyre közelebb az utálkozó emberhímhez, mely a kívülálló számára érthetetlen.
Aztán eljön egy nap, amikor a Férfi, mondjuk a kertben, sörösüveggel a kezében gondol egyet és (mintegy véletlenül) le talál ejteni egy pirinyó kolbászvéget – és onnantól vége a játéknak: a macska nyert.
Ó, ezt rajta kívül még nem tudja más… De innen egyenes, sima út vezet már.
Elsőként nem sissegik el akkor sem, amikor egyszer „véletlenül” túl közel sompolyog a gumicsizmához.
Aztán már akkor sem, mikor egyértelműen, vakmerően hozzá is dörgölőzik a farmeros lábakhoz. Hamarosan a padra is felülhet a ház ura mellé. S ha véletlenül rá találna heveredni a levetett, s otthagyott pulóverre… Végül is, nem árt azzal senkinek!
S így tovább és tovább. A napok telnek, s vele lépésről lépésre változik a világ is.
A macska saját, kerti pokrócának helyén kimustrált, fonott kosár terem. A száraz táppal teli margarinos-dobozt felváltja néhány drága króm tálka… A benti lábtörlő sem tabu többé, majd kisvártatva az előszoba többi része sem.
És halad, halad az útján minden: sorra történnek a megmagyarázhatatlan dolgok (ki engedi, én nem, az biztos!), ugyanúgy, ahogyan a macskák múltbeli seregével is megtörtént mindez már őelőtte is, számtalanszor, mióta világ a világ.
Ez az az út, mely egy, a kanapén elnyúlva doromboló, jóllakott macskával ér véget.
Vagy, nem is…
Ez az út egy, a távirányítóval a kézben, mozdulatlanul üldögélő Férfival ér véget.
Aki tévét néz és most még nem megy ki sörért. Nem, persze nem azért, mert a macska most aludt el az ölében! Semmiképp.
Csak azért, mert ő, a ház ura, most éppen így döntött.
GYH