Tehetünk-e bármit a kényszeres megfelelés és káros következményei ellen?

A boldog, önfeledt kisgyerekkor remélhetőleg sokunknak megadatik, amikor is úgy vagyunk szerethetőek, ahogy vagyunk, és ezt tükrözi vissza a körülöttünk lévő világ is, így bennünk sem merül fel a kétely, hogy bármit is valahogyan, lehetőleg máshogyan kellene csinálni, gondolni, érezni.

Aztán a szülők, nagyszülők, óvónők, tanítók csupa-csupa jó szándékból és nevelési célzattal fokozatosan normákat állítanak fel és azt tapasztaljuk, hogy akkor kapunk jutalmat, ha ezeknek megfelelünk.

És persze, hogy meg akarunk felelni, főként a kislányok, jól is teljesítünk lehetőleg mindenhol.

Ez akár rendben is lehetne így, hiszen a normákra, keretekre szükség van az egészséges fejlődéshez.

Hol siklik ki a történet, mikor válik károssá a megfelelés?

Például akkor, ha a számunkra fontos személy attól teszi függővé a szeretetét – általában annak kimutatását –, ha megfelelünk a szabályoknak, elvárásoknak, mert egyszerűen ezt az eszközt érzi helyesnek a neveléshez.

Vagy épp mi értelmezzük félre a különböző jelzéseket és vonjuk le azt a téves következtetést, hogy meg kell felelni, különben: nem nézhetek tévét, fekete pontot kapok, nem mosolyognak rám, nem dicsérnek meg, kinevetnek, vagyis ez mind azt jelenti, hogy rossz vagyok, nem vagyok elfogadható és így nem érdemlek semmit.

Mire az ember lánya felnő, olyan sok rendszernek leszünk az aktív szereplői (család, lakókörnyezet, munkahely, baráti társaság, virtuális világ stb.), hogy nem győzünk alkalmazkodni és egy idő után már nem is tudjuk, hogy mi a saját igényünk és mi az elvárás, és ez utóbbi honnan ered.

A belső igényeink, önmagunkkal szemben támasztott elvárásaink nagy része jellemzően korábbi, gyerekkori külső elvárásból ered, abból alakul át. Ennek köszönhető, hogy nőként a mindennapjainkat a sok szerep közti zsonglőrködés közben megkeseríti, amikor összeszorított foggal mosolyogva viselünk el egy idegesítő személyt, mert „Egy kislány mindig kedves, sohasem barátságtalan”.

Vagy munkából hazafelé rohanunk bevásárolni és a kora estét a gyerekek helyett a tűzhely társaságában töltjük, mert „Egy jó anya mindig meleg ételt tesz az asztalra, soha nem fáradt”.

Vagy az is, ha a lakás csillog, a gyerekeknek biztosított a minőségi idő, éjjel pedig folytatjuk a munkát pihenés helyett, mert „Mindig, mindenben a maximumot kell nyújtanom”.

Mindig? Soha? Tényleg? Ha fásultak és boldogtalanok leszünk, akkor is? Ha belebetegszünk, akkor is?

A „kell”, a „mindig” és a „soha” szavak visszatérő megjelenései a szóhasználatunkban, gondolatainkban szinte kiabálnak, hogy nézzünk mögéjük, hogy értékeljük át, írjuk felül, ha szükséges és teremtsük meg az új kereteket, az új egészségesebb belső elvárásokat magunk számára.

A külső elvárások ezzel szemben azért ravaszak, mert nem ilyen egyértelműen azonosíthatók, viszont cserébe, ha már észrevesszük őket, könnyebben kezelhetőek.

Ugye szinte halljuk, amikor a kedves rokon arról beszél, hogy az ő lánya milyen ügyesen neveli a gyerekeit? Vagy a kolléga azzal dicsekszik, hogy hétvégén mennyit haladt a munkájával és milyen szuper prezentációt készített így elő?

És ugye képzeletben lepereg sok reklám és influenszertől származó bejegyzés a szemünk előtt?

Ezeket a bújtatott elvárásokat úgy tudjuk észrevenni, hogy mélyen belül, valahol gyomortájékon rossz érzésünk lesz, ha halljuk ezeket a szavakat, látjuk a képsorokat. Ez a rossz érzés aztán automatikusan azt szokta maga után vonni, hogy vagy megpróbáljuk a lehetetlent is, hogy megfeleljünk az elképzelt szintnek, vagy leértékeljük magunkat, mondván, nekem ez nem megy, nem vagyok elég jó, olyan jó, mint ő(k).

Mindkettő tévút. De van harmadik lehetőség is. Ha már jön ez a rossz érzés, az egy nagyszerű jele annak, hogy valaki vagy valami betolakszik a személyes terünkbe egy külső vetített képpel, gondolattal. És ha ezt elcsípjük, félig nyertünk.

Csak tekintsük annak ami: egy betolakodási kísérletnek, aminek az oka mindegy is, hiszen lehet mögötte jó vagy rossz szándék, sőt valaki saját önigazolása is, ez nekünk nem fontos. Az számít, hogy ezzel mit kezdek: megnézhetem, hogy mi a jelentősége, fontos-e ez a számomra egyáltalán, ha pedig fontosnak találom, hogy tudom magamra szabni ezt a feladatot úgy, hogy ne boruljon az eddigi rendszer.

A megfelelés önmagában még nem gond, az alkalmazkodás alapvető készség a társadalmi együttéléshez.

A sok hatás miatt azonban borítékolható a kényszeres megfelelés, hogy túl sok mindennek próbálunk, főként nőként megfelelni, és azt is túlzott mértékben.

Van ebből kivezető út, ami tudatossággal, határhúzással van kikövezve, amin érdemes és sosem késő elindulni, az út első lépése pedig a rossz érzések és figyelmeztető jelek fülön csípése.

Gyakorlással és odafigyeléssel ez egyre könnyebb lesz, ezért én mindenkit bátorítok, hogy keresse a figyelmeztető jeleket és számoljon le fokozatosan, módszeresen az önfeledt, szabad életet korlátozó megfelelési kényszerekkel.

dr. Sápi Szilvia
Business- és life coach
www.step4u.hu

(kezdőkép: Pexels)