Azt hiszem, nem fogok újat mondani azzal, hogy nincs olyan házasság, amit ne tenne próbára egy gyermek érkezése és az már szinte mindegy, hogy hányadik.
Az elsőnél nem erre szerződtünk. Senki nem mondta, hogy aludjuk ki magunkat előtte, mert 18 évig nem fogjuk.
A második néha túl korán érkezik vagy már nincs annyi időnk rá, mint amikor csak egy gyermekünk volt. A végtelenségig sorolhatnánk így tovább.
Nem is ez a lényeg.
Sokkal inkább az, hogy a már megszokott kettősünkhöz érkezik valaki, aki felborítja az addig kialakult egyensúlyt és a legritkább esetben vagyunk erre felkészülve.
Én magam ötször álltam ilyen helyzet előtt. Fejben tudtam, hogy a gyermek nem áll fölötte mindennek, csupán addig, amíg ő magatehetetlen, gyermeki, szüksége van a felnőtt támogatására. Addig muszáj több időt ráfordítani.
Azonban nem értek azzal egyet – a párommal együtt -, hogy a gyermek – pl. a társunkat megelőzve – egy piedesztálra kerüljön, ahonnan az egyetem befejeztéig le sem kerül.
Sokszor látok olyan kapcsolatokat, családokat, ahol a gyermek, mint egy házi oltár, mindenekfölött való.
Rámehet a kapcsolat, rámehet az egészségünk, a szükségleteink, mert ő az első. Sajnos az utolsó is sokszor, mert amikor kirepül, nem marad más, és ott maradunk leforrázva, hogy „de hát rááldoztuk az egész életünket”.
Lehet ezt helyesen is tenni, sőt! Nincs szebb dolog annál, amikor egy pár, egymás kezét fogva várja a gyermeket, gyermekeket és ebbe a biztonsági hálóba születik a gyermek és mindketten beletesznek szó szerint apait, anyait.
Amikor egy ilyen családból repülnek ki a gyermekek, akkor nem fogja fenyegetni a létünket, a létjogosultságunkat, mert maradtak céljaink a gyermeknevelés nélkül is.
Még egy gondolat erről. Sokszor mondtam már több előadáson is, hogy a gyermek élete az a képeskönyv, amit a gyermek először olvas. Amit tőlünk lát mintát, azt fogja továbbvinni.
Kérdés: Te mit szeretnél, a gyermeked milyen mintát vigyen majd az általa létrehozott családba?
Most ezt alapozod, alapozzátok meg?
Jeckel Eszter
megoldásfókuszú coach