Örülök neki, hogy erre nem volt korábban lehetőségem. Ha harminc körül írok a Carrie-nek, még elcsábulok és csak a Carrie-s storykat írom, pedig…
Jó, hogy megértem erre, hogy nektek írhatok, mert harmincasként még a jelenről írtam. Kalandok. Érzések. Csalódások.
És most? Megélések. Minden valahogy elkezdett mélyülni, képes vagyok a saját szavaimon elérzékenyülni, hát még, ha rokon lelkekre találok.
Miben rokon? Újra csak a szenvedésben. Mert anélkül nincs.
Szeretünk élni, így ötven felé pláne szeretünk élni, nincs is más választásunk, mint végre élni. De egyikünk sem hallgathatja el, hogy kimaradtak kockák. Kimaradtak évek. Hogy elsuhantak mellettünk a saját élmények, mint a gyorsvonat és siralmas, elkeserítő, megrendítő, hogy nincs visszaút.
Néha azt gondolom: újrakezdhetnénk. Talán okosabb lennék. Talán megállnék egy pillanat felett és elmerengenék, hosszabban benne lebegnék, az igazán lúdbőrös pillanatokon naphosszat tűnődnék. Így viszont csak arra van lehetőségem, hogy ezeket felidézzem.
Azt hiszem, azért nosztalgiázunk, mert pontosan ezt érezzük: nem volt elég. Nem eléggé ragadtunk benne egy jó, vagy épp szenvedős pillanatban, nem eléggé mélyedtünk el benne, nem fürödtünk meg benne úgy, hogy elég legyen. Minden, ami múló és röpke, visszasírt, az kevés volt.
Miért nem gyártunk új emlékeket? Miért nem kaland a carpe diem? Mert igazából elég. Ami történt, ami van, az pont arra elég, hogy újra átrágva magunkat rajtuk beteljünk velük. Visszanézhető fényképek, felidézendő emlékek, hihetetlen kalandok. Annyi volt… és minden felett elrepültünk, minden elszállt, anélkül, hogy belemerültünk. Volna.
Mindig csak a volna. Ott maradhattunk volna, visszamehettünk volna, ráérhettél volna, de kár, hogy dolgoztál, és nem buliztál velünk minden hétvégén. Hát igen. Kimaradt. Kimaradt a gyereknevelés, kimaradtak a csajos programok, kimaradt az, hogy a férjeinkkel kettesben rétegről rétegre haladva megismerjük egymást. Mert igazából minden azonnal kellett.
Még jó, hogy harminc táján megismertem, mert már rég öreg voltam egy gyerekhez. Még jó, hogy azonnal megfogant, mert nem lett volna türelmem kivárni, hogy megérkezzen. És hajthattuk mindketten a kereket, hogy működjön a gépezet és nem volt idő megállni.
És felnőtt. Sablonos, unalmas – ez a rengeteg kifejezés: elrepült az idő. Milyen hamar felnőnek. Becsülj meg minden pillanatot, sőt, használd ki a gyerekkort, mert nem jön vissza. Nem, nem jön vissza, itt sem volt. Nem elrepült, én repültem el felette, ő itt volt. Én siettem folyton A-ból B-be, mert azt hittem, fontos volt.
Nosztalgia? Kell. Vissza-visszatérek a hároméves gyerekhez. Visszanézem képeit a csajos életünknek. Visszamegyek az időben, amikor én is gyereke voltam valakinek és tágra nyitom szememet, amikor a nagymamám énekel a karácsonyfa mellett. Mert akkor is rossz volt a fókuszom, őhelyette az ajándékot lestem.
Nosztalgia? Kell. Valamikor meg kell élni, amit elmulasztottunk. Ha pótolni nem is, de igazából átélni, benne lenni, akkor is, ha már nincs itt testével az, aki benne volt: együtt, szeretetben megélni.
Kell.
(kezdőkép: Pexels)
