Mit akar a férfi?

A margarin vagy a vaj jobb? Véges vagy végtelen az Univerzum? Ugyanilyen örök kérdésnek számít az is: Miért mindig a nőknek kell tenni kapcsolatért? Tudom, mert én is kérdeztem már. Sőt, nekem is feltették a kérdést. Mi több, naponta szembe jön az interneten. Ha röviden akarnék válaszolni, akkor az így szólna: nem kell tennie. De megéri.

Senki sem mondta, hogy kötelező. Egyetlen szóval sem testálták ránk a nemes feladatot, miszerint tennünk kell a kapcsolatért. Nyugodtan megteheted, hogy nem teszel semmit. Ez a te döntésed. Csak akkor fogadd is el a következményeket: egy életen át tartó magány vagy hosszú egyedüllét, amíg meg nem leled azt a férfit, aki hajlandó aktívan tenni a kapcsolatért.

Persze mindez nem törvényszerű. Nem vagyok Mózes, nem kaptam meg kőtáblákon a szent igazságokat és rejtegetem őket a bugyis fiókomban. Hála Istennek akadnak férfiak, akik szívesen munkálkodnak a szövetség fenntartásán.

Viszont tény: többségében a nő az, aki jobban akarja a kapcsolatot, ezért kész tenni is érte és valahol meg is értem azokat, akiknek tele van ezzel a hócipőjük. Csakhogy ha megteszik, és lerúgják, majd elhajítják a fenébe, akkor megfagy a lábuk. Vagyis: ha te leteszed az eveződet és úgy döntesz: jól van, evezzen a férjem, a párom, akkor jó eséllyel ott haltok éhen a tó közepén. Nem fog evezni. De legalábbis minimális az esélye.

Azt kérdezed, miért? Erre egyszerű a válasz:

a férfiak többsége gyárilag ilyen. Kényelmes.
Nekik az a jó, ami éppen van.
Ha evezel, az is jó. Ha nem, az sem baj.

Amikor megunja a helyzetet, akkor eldönti, hogy felveszi az evezőket vagy egyszerűen kifordul a csónakból és nagyot csobbanva elúszik egy másik csónakig.

Tudom, bosszantó. Hiszen az lenne az ideális, hogyha mindketten eveznétek vagy legalább felváltva tennétek és létrejönne az egyenlőség köztetek, ha már egy pár vagytok. Jogos a feldúltságod. Ámde sokan ezt valóban maguknak idézték elő. A kezdetektől fogva beletették szívüket-lelküket a kapcsolatba.

Mert a nő ilyen.
Szeretni akar és szeretve lenni.

Vagy fél az egyedülléttől. Mindegy, mi mozgatta, de a legjobb formáját hozta és valóságos erőműként hajtotta előre a kapcsolatot. Nem gondolt bele abba, hogy fél gőz is elég lett volna.

Igen, elég. Mivel akkor a férfinak is jutott volna szerep. Rá lehetett volna venni, hogy néha evezzen ő is, de legalábbis ne szokjon le róla rögtön a „megszereztem a nőt” státusz után. Így viszont a hölgyek beleesnek abba a hibába, hogy eveznek, mint az őrültek és hónapok, évek múltán kifáradnak, majd megeresztik a kérdést: Miért mindig nekem kell tenni a kapcsolatért?

Ám nem csak arról van szó, hogy szép sorokba van csomagolva egy ősi női hiba: hajlamosak vagyunk elkényeztetni a férfit. Hanem arról a másik ősi bölcsességről, mely szerint a női szerep részét képezi a kapcsolattal való törődés. A nő már eleve így születik: ő az érzékeny, a törődő, gondoskodó fél. Ápolja a testet és a lelket. Gondoskodik a férjről, a gyerekekről, mindenkiről. De ezt neki

nem kell mártírként végeznie,
semmit sem kérnie, várnia cserébe és belegebednie,
hiszen akkor jogosan teheti fel a nagy kérdést.

Ebben áll a hatalmuk is. Ezáltal hathatnak a férfira. Hiszen mi a jobb? Ha két vak vezeti a vonatot vagy ha az egyik látja is az utat? Ezáltal a nő lehet az okosabb, a bölcsebb. Megteheti, hogy tudatosan vezeti, irányítja, szebb szóval kifejezve: gondoskodik a kapcsolatról. Így abba az irányba terelheti, ami neki is előnyös. Mindezt kellő türelemmel, ésszel és finom nőiességgel, nem pedig szájbarágós vagy lélekerőszakolós vitákkal.

Gondolj bele, szerinted a nagyanyáink meg az ő édesanyjuk is azt kérdezték, miért a nőnek kell tenni a kapcsolatért? Nem, ők természetesnek vették és nem feltétlenül azért, mert akkoriban más idők jártak, nem dönthettek úgy, hogy inkább egyedül lesznek és várnak valakire, aki hajlandó ugyanannyit tenni a kapcsolatért. Egyszerűen tisztában voltak a lehetőséggel, miért éri meg ésszerű kereteken belül többet dolgozniuk a kapcsolaton: így járnak jól.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(Kezdőkép: Pexels)