Ismeritek a Süketek városa című mesét? Néha kicsit úgy érzem magam, mintha ott élnék.
Arról szól a mese, hogy a város minden lakója süket, de attól még mindenki beszél a másikhoz, csak éppen senki nem ért semmit. Ugye érted, mire akarok kilyukadni?
Biztosan veled is előfordult már, hogy éppen meséled a sztorit, majd aki veled szemben ül, belekezd egy teljesen másik történetbe. Nulla reakció, arra amit mondtál és még csak nem is kapcsolódik szorosan az ő beszámolója a tiédhez. Vajon figyelt egyáltalán?
Sokszor azon kapom magam, hogy azt látom a másikon, hogy alig várja, hogy ő előadja, amit szeretne, alig bírja ki, hogy közbe ne vágjon, – egyesek néha meg is teszik – csak ő mondhassa már.
Szóval mesélünk, beszélünk, de igazából nem egymásnak, hanem egymás mellett. Hiszen, ha a te történeted semmilyen hatást nem vált ki, semmiféle reagálást nem kapsz rá, nem hiszem, hogy hú, de lelkes leszel, hogy az övére bármit is mondj. Egy mosoly, egy bólintás. Aztán jön egy újabb történet, talán egy harmadik személytől és így élünk, éldegélünk mint a süketek városa szereplői.
„Megvoltak különben jól, csak éppen szót érteni nem tudtak egymással.”
Kifejezetten üdítő -ahelyett, hogy az lenne a normális-, amikor végre valaki figyel rád, aki érti, végiggondolja, amit mondasz.
A beszélgetés nem egymás mellett beszélés.
Amikor valaki megoszt velem valamit, akkor én a szemébe nézek, reagálok arra, ami elhangzik, aztán visszakérdezek vagy mesélek én is hasonló esetről, ami velem történt, de csak miután ő végigmondta.
Kifejezetten bosszantó és dühítő tud lenni, amikor valaki ugyanazt elmondja neked, amit már egyszer (vagy többször) elmesélt. Ennyire mindegy neki, hogy ki ül vele szemben, csak mondhassa?
Persze, biztosan nem direkt csinálja. Ahogy süketek sem vagyunk. Egyszerűen csak figyelmetlenek.
Türelmesnek lenni mindenkinek nehéz, rohanunk és nehezünkre esik végighallgatni a másikat. Toleránsnak, megértőnek és empatikusnak lenni pedig egyszerűen nem is megy mindenkinek.
Mások vagyunk, nincs ezzel baj.
Olyan király érzés viszont az, amikor valaki figyel rád.
Amikor értő fülre talál a mondandód, amikor az a valaki egyetlen mondatodat megragadja, és másnap rákérdez a folytatásra vagy megemlíti azt és úgy, ahogy mondtad.
Tedd meg te, legyél te, aki ezt az érzést kiváltja másokból. Ő királynak érzi magát, mert megkapta a tiszteletet, végighallgatták és figyeltek rá. Téged királynak tart, mert nem csak ott voltál, hanem értő fülekre talált nálad.
Végső soron pedig talán -egyszer- élhetnénk a királyok városában…
Deák-Ember Ágnes
Csak Csináld – Magadért
(kezdőkép: Unsplash)