Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy mielőtt mi megszülettünk, egy égi odafent azt mondta: ez a két lélek legyen egymásé és egyesüljenek.

Évek múltán. Jó néhány vargabetű után. Részletekbe menően felvázolta életutunkat a kis sorstábláján. Apró kis figuráinkkal nagy kitérőket tett, elveszejtett, majd visszahozott bennünket és addig-addig sakkozott, míg el nem jutott találkozásunk napjáig. Azután elégedetten hátradőlt székében azt gondolván: most már jó kezekben vannak. Egymáséban.

Amikor először megfogtad a kezemet, már tudtam:

minket a sors is egymásnak teremtett.

Én érted élek és te én értem. Annyiszor kérdezted az évek folyamán, miért pont te, mit érzek, mi okom van rá, magyarázzam meg. Mindannyiszor megpróbáltam, de végül mindig azt feleltem: igazából nem lehet. Az igaz szerelmet nem lehet megindokolni. Csak érzem.

Abban a szent pillanatban megvilágosodtam: minden út hozzád vezetett. Te vagy az Egy. Az igazi. Érzem a tudattalattim mélyén megbúvó igazságot: ez így volt elrendelve.

Nem azért, mert isteni pár vagyunk, akikről mások példát vehetnek vagy mert rólunk illene mintázni a következő Szerelmünk lapjainak szereplőit. Nem amiatt érzem a sorsszerűséget szerelmünkben, mivel annyi közös van bennünk és te vagy ideáim megtestesülése, hanem: te vagy az én tükröm.

Benned önmagamat látom.
Nem vagyok sem több, sem kevesebb.
De melletted végre önmagam lehetek.

Nincs szükség szerepjátékra vagy játszmára, hiszen olyannak fogadsz el, amilyen vagyok. Nem félsz rámutatni hibáimra, gyengeségeimre, de akkor sem gyúl lángra a nyelved, ha megdicsérsz és megerősítesz.

Ezért vagy te az én sorsom, mert melletted nemcsak nő és feleség lehetek, hanem önmagam legjobb változata. Folyamatosan fejlődhetek és szárnyalhatok, mert nem fogsz vissza, de nem is fojtasz meg. Olyan természetes egyensúly létezik közöttünk, mint amilyen a kozmoszok között uralkodik. Nem kell gondolkodni rajta, csak ösztönből cselekszünk. Amikor túl magasra szállok, gyengéden jelzed a világok határainak veszélyeit. És mikor bátortalan vagyok szárnyaimat kibontani, olyankor megtanítasz repülni. Így egyengetjük mi folyamatosan egymást az úton irigység, féltékenység, félelmek nélkül vezérelve.

A sorsszálakat mozgató kezek, nem küldenek olyat, aki akadályoz, mérgez és bántalmaz. Az ilyenek csak állomások, leckekapcsolatok, nem pedig az örökpárunk – vagy hívd lelki társnak, ikerlángnak, ha úgy tetszik. Akit a ködbe burkolózó nagybetűs sorsnak hívunk, csak olyat szán nekünk egy élethosszig, aki szeret, megbecsül és tisztel. Nem elvenni, hanem adni akar.

Márpedig te sokat adsz nekem. Kiegészítesz engem, de nem pusztán azért, mert kitalálod a gondolataimat, befejezed mondataimat, teljesíted minden kimondott és kimondatlan vágyamat.

Testünk és a lelkünk úgy illeszkedik egymásba,
mint a töltény és a tár.

Úgy olvassuk egymás testét, mintha térkép lenne a bőrön, mely felfedi az érzékeny területek csomópontjait. Olyanok vagyunk, mint a hegedűmágus, aki érintésével varázslatos szólamokat csal elő a hangszerből. Sosem volt szükség kottára ahhoz, hogy megismerjük egymást.

Néha szavak, pillantások, érintések sem kellenek a másik megértéshez. A puszta közelség is elég ahhoz, hogy megmerítkezzünk egymás lelkében. Hiszen szívünk várának kapui nyitva vannak egymás előtt: szabad a bejárás. Még azután is, ha néha kitör a vihar és összerúgjuk a port. Tudjuk, hogy nincs okunk elzárkózni egymás elől: ezek a viták építenek bennünket és kapcsolatunkat, nem pedig gyilkolják azt. Innen is tudom, hogy

te meg én összetartozunk,

mert továbbérünk, nemesedünk egymás mellett, nem pedig elrohadunk az idő múlásával.

Mikor először megfogtad a kezemet, azt éreztem: hazaérkeztem. Itthon vagyok. Úgy olvadtunk össze, ahogy a nemesacél és az arany találkozik, hogy aztán együtt még ragyogóbbak és erősebbek legyünk az évek folyamán. Szövetségünk várát már annyi minden kikezdte, de még mindig áll és erősebb, mint valaha. Ez nem volna lehetséges, ha nem egymás igazija lennénk.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Pexels)