Ha valaki kezébe adod szíved, a lelked, hatalmas kockázatot vállalsz, nem tudhatod mit kezd vele.
Bánhat vele nagyon jól, óvhatja és féltheti, de bánhat vele nagyon rosszul is.
Ez olyan, mint amikor az ellenséged kezébe töltött fegyvert adsz, és hátat fordítasz neki. Mégis megtesszük és kitartunk a végsőkig, ha azt érezzük megéri, mert van amikor valami erős kötelékkel kapcsolódsz a másikhoz.
Hazajöttél, végre. Hetek óta vártam ezt a pillanatot. Izgatottan készülődtem, miközben
tudtam, talán már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.
Hónapok teltek el, és ez idő alatt annyi minden történt. Én minden nap meséltem neked, eleinte csak próbáltam megszokni, hogy nem vagy itt. Aztán elég volt egy hiba és kártyavárként omlott össze, ami kettőnk között volt. Onnantól kezdve már nem csak a hiányoddal kellett megküzdenem, hanem veled is.
Szinte nem telt el úgy nap, hogy ne bántottuk volna egymást.
Volt, hogy azt éreztük: feladjuk.
De most végre itt vagy, és én pontosan tudtam, amint meglátjuk egymást, akkor majd minden értelmet nyer, újra.
Alig akartam elhinni, hogy tényleg te vagy az, hónapok óta vártam erre. Először csak álltunk egymással szemben, majd úgy omlottunk a másik karjába, mintha csak egymás szívének dobbanása tartana életben minket.
Szorítottál, szorítottalak,
csókoltál, csókoltalak,
néztél, néztelek.
Újra nem tudtunk betelni egymással.
Annyit változtál és én annyit változtam, de van, ami megmaradt, a szemünkben a csillogás a másik közelében. Annyiszor gondoltam arra, milyen lesz újra látni.
Én ma újra beléd szerettem.
Éreztem, ahogy tér vissza belém az élet minden egyes veled töltött pillanattól. Úgy bújtam hozzád, mintha csak te adnád a levegőt. És valóban, ha nem vagy velem, úgy érzem megfulladok. Nem vágytunk másra, csak arra, hogy együtt legyünk.
Sosem hozott olyan nyugalmat a mi kis titkos helyünk, mint aznap. Megállt az idő, megszűnt a külvilág. Nem volt megoldandó krízis, nem volt harag, csak tisztán szerettük egymást, újra és újra. Bőröd a bőrömön, kezed a kezemben, kezem a kezedben, arcom simult az arcodhoz, hajam simogatta a vállad. Csend költözött közénk, olyan nagy csend, hogy hallottuk, ahogy dobban a szívünk, újra egymásért. Én éreztem, ahogy forrnak össze a hegek a szívemen, miközben melegség áradt szét bennem. Pont azok a hegek, amiket te ejtettél. Te ejtetted, de mindvégig tudtam a gyógyulást is csak te hozhatod el.
Éreztük, hogy talán nem lenne szabad,
talán nincs közös jövőnk tovább.
Nem tudtam, mit hoz a holnap, ahogy te sem. Féltem, reszkettem a félelemtől, mi lesz, ha kilépek az ajtón. Mi van, ha ez csak vágy volt, ami soha nem szűnt meg, talán nem is fog, míg élek. Mi van, ha csak elvitt minket a viszontlátás varázsa, és visszatérve a hétköznapokba újra csak mérgezzük egymást? Mi van, ha ezek a csókok csak a kis méregfioláink voltak és mi cseppenként öltük meg a kapcsolatunkat? Mi van, ha újra elmész, ha te már nem akarod, hogy az életem része legyél és én a tiedé? Mennyi kérdés, de ma nem akartalak megfejteni, ma nem akartam semmit csak újra veled lenni, és nem csak azért, mert féltem a válaszoktól.
Csak annyit tudtam mondani neked: szeress…
Nem gondoltam tovább a holnapra,
csak a pillanatra veled.
De miért gondoljuk azt, hogy itt ennek vége kell lennie? Miért is ne írhatnánk át a gondolt jövőnket, miért ne lehetne a miénk egy tündérmese? Miért ne lehetne ez a nap elég arra, hogy rendbe hozzuk, amit elrontottunk? Hiszen erős, szerelem építette alapunk van, ami felett igaz összedőlt a ház, de a lényeg, az alap megmaradt. Igazából nekünk nincs más dolgunk, mint újraépíteni azt, ami leomlott.
Nem lesz már ugyanaz,
de lehet erősebb, lehet tisztább,
lehet olyan, amilyet mindig is szerettünk volna.
De ehhez ketten kellünk. Nekem meg kell mutatnom, hogy igenis bízhatsz bennem, hogy én ugyanaz a nő vagyok, mint akit itt hagytál, neked pedig lehetőséget kell adnod, hogy ezt megtegyem, félretéve a haragod, és merned kell szeretni, ahogy azt én már annyiszor megtettem.
Hisz még mindig itt vagyunk egymásnak,
még mindig nem engedtük el egymás kezét.
Közösen, együtt kell építenünk, tégláról téglára.
Nincs több titok, nincs több hazugság, nincs több ki nem mondott szó.
Ha mind a ketten úgy akarjuk, lehet ez egy új kezdet. De ha újra csak hibás téglákat pakolunk egymásra, ha nincs meg az egység, akkor újra összedől, és egy újabb omlás már visszafordíthatatlan károkat okozna.
Ott álltunk a romoknál és azon gondolkodtunk merre tovább, próbáljuk újraépíteni azt, ami köztünk van vagy búcsúzzunk el egymástól végleg. Mégis azt éreztem, szebb lezárást nem is tudnék elképzelni annál, mint karjaidban búcsúzni valamitől, ami már nem működhet kettőnk között. Hol van az megírva, hogy csak hangosan és veszekedve lehet elengedni a másikat?
Csak azt tudtam, szeretlek,
talán senkit nem fogok már úgy szeretni, mint téged,
de neked is érezned kell, hogy
ez elég ahhoz, hogy velem akarj maradni.
Egymásra néztünk, mosolyogtál, megsimogattad az arcom azzal a gyengédséggel, ahogy mindig is közeledtél felém attól a pillanattól fogva, hogy legelőször léptem be az ajtódon. Elég volt pár perc, hogy megértsem: aznap, ott mi ketten építkezni kezdtünk…
Ányecs
(kezdőkép: Unsplash)
