Néha még azt képzelem, hogy engem akarsz… Hogy a jelek, amiket látok nem belemagyarázott, élénk képzeletem játéka, hanem szerelmed jelzései.
Hogy szeretsz. Hogy szerettél. Valaha, s talán még most is, s ezt próbálod elmondani. Pont, mint hittem régen, mielőtt rá kellett jönnöm, hogy csak a saját érzelmeim színezték az egyszerű szavakat, s vették magukra azt, ami nem is nekik szólt… Néha olyan, mintha egy ufó lennék, s körülöttem mindenki idegen.
Hiszen megmondtad: barátnőd van. Ennél egyértelműbb semmi sem lehetett volna.
Akkor a szív miért nem tudja felfogni azt, ami az ész számára egyértelmű?
Hogy hiába ezer utalás, hiszen egy szerelmes, gyermeteg, naiv, bolond szív mindent túlgondol és ott is jelet lát, azt is magáénak érzi, amihez köze sincs és közben közvetlen csak elutasítást kap, mégis remél.
Miféle idióta egy szerkezet, vagy miért nem lehet lelket venni, egy másikat, ha ez már csak fekete részekből áll?
Tudom… A furcsák közé tartozom, de ez nekem olcsó vigasz, mert csak az kellett volna, ami vagy… De én nem kellettem. Lehet azért, mert néma ajkakkal, egy ideig csak arra vágytam, hogy csak a csend legyen… Túl nagy volt a káosz, nem tudtam kibogozni összetörve.
Tévedtem, tudom, ezt én rontottam el, idegen lettem, pedig csak próbáltam ember maradni.
Ami volt, elmúlt, már csak maradok távol, tudom már hol nincs helyem és oda jobb, ha nincs visszaút és nem is keresek.
Lassan kezdem megszokni a szív monoton fájdalmát és így végre, ha meg sosem értem magam, legalább már tovább tudok lépni.
Nem keresek jelet, nem hiszek magamnak sem, hiszen saját magam csaptam be a legtöbbször, csak felemelem a fejem, lezárom a szívem és elengedlek.
Remélem, hogy olyan társat találtál, aki a jót hozza ki belőled
és nem csak egy hiba lesz az életedben.
Hogy szerettél-e, már azzal sem kínzom magam. A miértekkel sem, ahogy a mi lett volna… sem számít, mert nem lett. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy szerinted voltam-e egyáltalán, számítottam-e, de már ez sem számít, mert te mással vagy. És minden nő megérdemli, hogy egyetlen és boldog legyen, így neki is azt kívánom.
Én már csak kinyitok egy üveg bort este egymagam, mert ezt most nem tudja senki, s talán ma még megsiratlak téged és persze magam is.
De itt vagyok a holnap küszöbén és ideje valahogy másképp, mégis ugyanúgy, de csak hagyni menni, mert már tudom, hogy ez nem rólunk szólt. Barátként búcsúzom.
Sera Lox
(kezdőkép: Unsplash)