Nehogy azt hidd, hogy nem találsz nála jobbat, mert ez nem igaz!

Ülsz a kis csónakodban és evezel. Egyedül.

Ő csak nézelődik, élvezi. Nem tesz semmit, figyeli, ahogy fáradhatatlanul hajtod előre a ladikot. Pedig már kimerültél. Eleged van. Másra vágysz. Mégsem teszed le az evezőt, mert félsz. Továbbevezel, még akkor is, ha a tenyereden lévő vízhólyagoktól könnybe lábad szemed és majd kiszakad a lelked a helyéből, mivel azt gondolod: úgysem lesz ennél jobb.

Mióta is? Hónapok, esetleg évek óta ezzel áltatod magadat? Akárhányszor felmerül benned a gondolat, miszerint ideje volna csomagolni, bevágni az ajtót magad után és új életet kezdeni, mindig azzal hessegeted el: úgysem találnál jobbat. A sebedből ömlik a vér, de te ahelyett, hogy összevarratnád, nyomsz rá egy ragtapaszt.

Talán azt hiszed, azért nem engeded el, mert szereted.

De mégis, hogy szerethetnéd azt, aki boldogtalanná tesz?

A gondolat, hogy nélküle élj, jeges félelemmel tölt el. Feketelyukként nyel el a rémkép, hogy magadra maradsz. Holott szenvedsz. Boldogtalan vagy. Mivel nem tudsz hinni abban, hogy egyedül is életképes vagy, netán más mellett is lehetnél boldog, ezért csillámport hintesz reggelente a szemedbe és elhiteted magaddal: jó ez így neked.

Ezzel a gondolkodással napról napra egyre mélyebbre ásod a sírodat. Előbb-utóbb úgyis összetörsz, hiszen mást sem csinálsz, csak toldozod-foldozod a süllyedő kapcsolathajótokat. Betömöd a lyukakat, teszel rájuk egy perzsaszőnyeget és elhiteted magaddal, hogy sokkal jobb, mint új korában. Inkább fel kellene locsolnod a francba az egészet benzinnel és felgyújtani. Méltóságteljesebb lenne végignézni a távolból, ahogy elfüstöl egykori szerelmetek, mintsem ronccsá válni és vele együtt elmerülni.

Az a baj veled, hogy azt hiszed: nem vagy elég jó.

Nem vagy elég szép, okos, különleges. Mikor magányos perceidben a zuhany alatt sírsz, azt kérdezed: mégis kinek kellenék? Ha ez a kapcsolat nem működik, mással sem fog. De miért hiszed ezt? Hát nem látod, hogy valaki megtiporta az önbizalmadat? Például az éjszakánként melletted fekvő nárcisztikus partnered, aki mantrázta be neked: másnak nem kellesz, csak ő képes elviselni téged. Még rosszabb, ha te vagy az, aki annyira sem becsüli, tiszteli és szereti magát, hogy azt gondold: egyedül is lehet boldog.

Ketten vagy egymagad, de nézd meg mit alkottatok: egy önbizalomhiányos szeretetkoldust, aki nem mer kilépni egy rossz kapcsolatból és vállalja, hogy egész életében kínlódni fog, noha senki sem fogja megjutalmazni ezért a butaságért. Mindennap azért imádkozik, változzon meg a partnere vagy fogadja már el végre a helyzetét és ne vágyjon többre.

De igenis vágyj többre!
Mert megérdemled!

Nem vagy olyan értéktelen és szeretethetetlen, mint amilyennek ő tart. Emlékezz vissza: valaha úgy ragyogtál, mint éjszakai égbolton az Esthajnalcsillag. Hol van most a csoda, az a kincs? Ellopott téged az égről, hogy ne világíthass másokra, és bezárt téged egy ládába, ahol a szomorúság és a keserűség kioltotta fényedet, de még mindig hét lakat őriz téged, nehogy véletlenül újra ragyogni kezdj és rájöjj: mások jobban értékelik a fényedet.

Hidd csak el: van valaki odakint, aki téged keres.

Aki felemelne a magasba, és hagyná, hogy ragyogj. Ez az ember nem elvenne, hanem adna: szerelmet, önbizalmat, boldogságot. Mindazt, amire igazából vágysz és ami te is tudod a szíved legmélyén, hogy a mostani párod mellett nem kaphatsz meg. Vedd vissza tőle az irányítást az önbizalmad felett és ne engedd, hogy tovább rombolja a lényed mesés kastélyát. Ne az ő szemével lásd magadat, hanem a feltétlen szereteten keresztül, ahogy csak egy szülő szemlélheti a gyermekét.

A jobb élethez tartozó kulcsot egyedül te adhatod meg magadnak.

Szeresd magadat annyira, hogy azt mondod, nem áldozod fel az életedet a boldogtalanság oltárán és kiszállsz végre a csónakból, amely nem tart sehová. Szállj át inkább valaki olyanhoz, aki megbecsült utastársként, és nem pedig gályarabként kezel a szerelem tengerén.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.