Nem elég, ha csak az egyik fél tesz a kapcsolatért!

Az élet egy hatalmas tenger és a partnerek, a házaspárok együtt hajóznak rajta.

Ám ahhoz, hogy tartsanak is valahova, mi több: oda is érjenek, mindkettőjüknek kell evezni. Nem elég, ha csak az egyik fél gályázik, miközben a másik a hasát sütteti ropogósra és élvezi az édes semmittevés minden pillanatát. Nemcsak azért, mert a  gályarabszolga beledöglik egy idő után, hanem vele együtt az egész kapcsolat is hullámsírba száll.

A kapcsolat egy finom mechanikai gépezet, amihez ketten kellenek. Onnantól, hogy létrejön, nem elég, ha csak egyik fél gondozza. Azt is lehetne mondani,

minden pár első gyermeke igazából maga a viszonyuk.
Fel kell hozzá kelni, törődni kell vele, játszani és tanítani, mert így fejlődik.

Hosszasan lehetne még tovább fűzögetni a hasonlatláncot: hajó, gépezet, gyermek, házi kedvenc, virág… egy a lényeg: ketten kellenek hozzá.

Azt hinnéd, ezt mindenki tudja. Ez egy ősi, íratlan törvény, amit mindenki tudomásul vesz onnantól kezdve, hogy azt mondja: kapcsolatban van. De sajnos nem így van.

A legtöbben eleinte lelkesek. Még nem szállt fel a rózsaszín köd, hat az újdonság varázsa. Még becézgetik a kapcsolatbabát, gügyögnek neki, a széltől is óvják és mindent megtesznek a boldogságáért. De ahogy elkezd cseperedni, a kapcsolatszülők azt gondolják: már nem kell neki annyi figyelem és törődés, anélkül is boldog, kiegyensúlyozott.

Igaz. Ha két érett ember alkot egy párt, akik időről-időre újra beleállnak a kapcsolatba és foglalkoznak vele.

Amikor felszáll a rózsaszín köd és elmúlik az újdonság ereje,
kiderül, hogy van-e jövője a kapcsolatnak.

Ha igen, az annyit tesz: sikerült lerakni a kapcsolat alapjait, egy kicsit hátra lehet dőlni. Kezdetét veszi az évekig tartó kapcsolatház építés, amit néha szenvedélyesen tempósan, máskor megfontoltan és komótosan építenek, hogy aztán időnként leüljenek megpihenni és élvezni azt, amit addig felépítettek. Ha ez egy szép mese lenne, azzal érne véget: a boldog nagypapa és nagymama már többet ücsörög a ház előtt, csodálva munkájuk gyümölcsét, de még mindig-mindig van erejük csinosítgatni azt.

De a legtöbb mese el sem jut a végéig.

Rengeteg szépnek indult költemény ért csúfos véget vagy vált évek óta tartó rémtörténetté. A világ tele van olyan nők és férfiak regéjével, akik kapcsolatuk, házasságuk rabszolgái lettek. Ezek az emberek szeretetből azt mondták partnerüknek: hagyd csak, ne állj fel, majd én csinálom! Vagy egyszerűen merő kedvességből elvették a munkát. Néhányuk párja pedig fel se akart állni a székből és lazán a másikra hagyta a munkát, a szerető fél pedig engedte.

Ugyanis aki szeret, az ad. Ösztönösen. Szeretetet, figyelmet, kedvességet. Gondoskodni akarnak a társról, védelmezni őt. Sokaknak ennyi is elég a boldogsághoz, hogy adhatnak. Mások titokban viszontszeretetre és törődésre számítanak. Ezért nem szólnak rá a kedvesre: lejárt a szünet, ideje lenne dolgozni, jól jönne egy kis segítség, ne egyedül keljen téglákat pakolni.

A vágy, hogy a másik felet boldognak, elégedettnek lássák,
arra készteti őket: kicsivel többet vállaljanak.
Ám ha nem vigyáznak, belőlük lesznek a szolgák.

Korábban még királyok és királynők voltak, és talán észre sem vették, de levették a koronát és lefokozták magukat. Ők azok a nők, akik mosnak, főznek takarítanak, gyereket nevelnek, dolgoznak, lesik párjuk minden igényét és egy köszönömöt sem kapnak. Ők azok a férfiak, akik éjt nappallá téve dolgoznak, akár háztartást is vezetnek és mindent megtesznek azért, hogy az asszony boldog legyen. Egyre csak adnak és adnak, és ha már kérnek: nem kapnak. Idővel lassan megcsömörlenek, belegebednek a folytonos erőfeszítésbe. A nagy igyekezetben végképp elveszítik minden méltóságukat és egykor oly ragyogó varázsukat, mert a harag, a szomorúság és keserűség, amit a legtöbben igenis éreznek, szabályosan a jól ismert házi sárkánnyá varázsolja őket. Ezzel pedig kezdetét veszi a hajó süllyedése, a kapcsolatbaba haldoklása…

Mindkét fél hibája, hogy ez megtörténik: a királyi sarjból szolga, majd sárkány lesz. Ugyanúgy tehet róla az, aki mindig csak adott és nem hagyta a másikat dolgozni vagy nem is kérte, hogy vegyen részt a munkából. És természetesen az is felelős, aki vízszintesbe dobta magát és engedte magát vég nélkül kényeztetni.

Nem szabad hagyni, hogy az egyik fél mindent magára vállaljon és egyedül dolgozzon. De azt sem, hogy a másik meg naphosszat henyéljen.

Igenis, mindkét félnek tennie kell a kapcsolatért,
ki kell vennie részét az vár építéséből majd később a gondozásából,
mert ha nem teszik: egy év vagy tíz év múlva, de rájuk fog omlani az építmény.

Idővel, mikor nosztalgiából visszatérnek a helyszínre, meglelik a törmelékek alatt a megnyomorított kapcsolatbabát és talán arra gondolnak: minden másképp alakul, ha mindketten dolgoztak volna a kapcsolaton.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Pexels)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük