Önző dolog vagy te. Kirekesztesz mindent és nem hagysz bejutni semmit. Kitöltöd a testem minden részét és fájdalmat okozol, ahogy elterjedsz. Mintha millió darabból állnál és szétszóródnál rajtam.
Ott vagy a fejem tetejétől a lábam ujjáig és nem hagyod, hogy elfelejtselek. Látszol rajtam, rám adsz egy olyan ruhát, amit csak azok ismernek fel, akik már találkoztak veled. Mindenki fél tőled, aki az ellenkezőjét állítja, az hazudik.
Beköltözöl a lelkekbe és ha el is mész, ott hagysz pár dolgot, hogy bármikor visszamehess. Kéretlen vagy, de mégis mindig megjelensz és ha már ott vagy, akkor maradsz is egy darabig.
Mégis ki tudna téged elűzni? Menekülnél fejvesztve? Feladnád a harcot az ellenfeleddel? Létezik egyáltalán ellenfeled?
Hosszú az út, ameddig társak nem leszünk, de ha már itt vagy megismerlek.
Talán ott vagy minden késői üzenetben, a késői hívásokban, a sötétségben, a szélben és talán mindent behálózol ebben a világban. Viszont én most nyújtom a kezemet feléd, csatlakozz hozzám. Már vártalak egy ideje, legalább te nem hagysz el olyan könnyen, mint én bárki mást.
Elveszel belőlem mindent és kitöltöd a semmivel. Te, a súlyos kór, a gyógyíthatatlan betegség, a makacs nyavalya, amire mindenki keresi a gyógyírt, te vagy az, aki a karjaimat nehezíted el és a lábaimat láncolod le. Végig haladsz rajtam, akárcsak egy járvány és szeded az áldozataidat, ameddig meg nem találom az ellenszert, de egészen addig megbetegítesz és kiirtasz bennem mindent.
Apránként zúzod porrá, amit bent találsz, lassan csinálod, kiélvezed a rombolást, mivel mind a ketten tudjuk, hogy sokáig maradsz még nálam. Hiszen mi mást is tehetnél?
Te is csak engedelmeskedsz annak, ami vagy.
Bekebelezel, és én csak zuhanok a benned tátongó űrben, ahol a semmi vesz körül. Ott lent a sötétben minden hideg, egyedül vagyok és hiába kémlelem az eget és keresem a fényt, itt még egy reménysugarat sem találni. Minden neszre összerezzenek és a szemem szorosan csukva tartom, nehogy olyat lássak, amit nem szeretnék.
De te akkor is megmutatod nekem mindig a zord valóságot, még akkor is, ha én nem akarom. Mintha vallatnál, bezársz és csak kínzol. Rab vagyok ott benned, ahogy te is bennem, csak te élvezed, hogy van hol laknod.
Félek itt. Olyan sötét és hideg van mindenhol.
Próbálom a kiutat keresni, kutatom a fényt, kémlelek felfelé, de csakis üresség van itt. Gyermeki módon zokogok összekuporodva és próbálok felállni a mélyből. Tudom, hogy van kiút innen, de még erőt gyűjtök. Magamba szívom az összes jó emlékemet és lámpást építek belőle, fényt, ami megmutatja az irányt, hogy innen merre tovább. Te megpróbálod elvenni mindezt tőlem, eltöröd a fényt adó csodát, de én nem hagyom magam. Újat készítek, mire te feleszmélsz a röpke győzelmedből és megyek.
Indulok arra, amerre kell, hiszen ösztönösen keresem a megoldást. El akarsz gyengíteni, meg akarsz félemlíteni és el akarod velem hitetni, hogy nincs kiút, mi már örökre együtt leszünk, de én ezt nem akarom. Ha mégis mi ketten örökre társak leszünk, akkor is meg kell próbálnom.
Nem akarok úgy elbukni, hogy tudom azt, nem tettem semmit ez ellen.
Nem elszenvedője akarok lenni a saját életemnek, hanem a harcosa.
Harcolni akarok, még akkor is, ha elbukom a végén. Úgy akarok veszíteni, hogy tudom, én megtettem mindent. Nem vagyok még kész, nem vagyok még az, akinek lennem kell, de elindultam az úton. Gyűjtöm a jót, ami majd egyszer lámpássá alakul a kezeim közt és akkor elmegyek innen.
Joanne
(kezdőkép: Pixabay)