Nem leszek a titkod többé…

Hosszú ideje már, hogy a titkod vagyok. A külvilág számára én nem is létezem. Egy bűnöm van. Pont az, amibe beleszerettél, hogy az vagyok, aki.

Hogy nem hasonlítok senkihez, hogy nem vagyok felszínes, hogy nem szippantott be a mai rapid világ, de pont ezért nem illek bele abba az idealizált világba, amit magadról próbálsz megmutatni.
Azt mondod szeretsz, elhiszem. Azt mondod engem akarsz, elhiszem. De nem szeretsz és nem akarsz annyira, hogy a nyilvánosság előtt megharcolj értünk.

Mondhatnád: ezt vállaltam. De nem, én nem ezt vállaltam. Soha nem beszéltünk arról, hogy én neked ennyi leszek: egy titok. Szerelmes, boldog ugyan, de csak egy titok.

Sok idő kellett míg erre rájöttem. Talán túl sok is.
Ez idő alatt, ha szóba hoztam, hogy mutassuk meg egymást- minket a világnak, azt az egységet, amit mi alkotunk, te hárítottál, majd, ha ez…, majd, ha az… Nem is nagyon foglalkoztam vele, boldog voltam veled, de mélyen legbelül vártam azokat a bizonyos mérföldköveket. Most eljött az utolsó, amihez kötötted. Én zavartan feltettem neked a kérdést, te pedig csak ridegen annyit mondtál: „majd valamikor biztosan.”

Itt döbbentem rá, hogy két választásom van: vagy elfogadom, hogy az, ami most van, sosem fog változni, legalábbis kitudja meddig biztosan nem, vagy bármennyire is szeretjük egymást, elengedlek. Hisz már bőven túl vagyok a harmincon, már nem tündérmesékre vágyom, hanem már a stabilitásra is szükségem van, már nincs időm és kedvem játékokhoz. Persze, így utólag látnom kellett volna a jeleket és már hamarabb lépni, a „ha tudom, hogy elesek nem indulok el” elvet követve.

De egy szerelmes nő sok mindent másként lát. Belénk van kódolva, hogy a herceget látva a férfiakban ne vegyük észre időben az intő jeleket. De nem is vághatunk bele minden kapcsolatba úgy, hogy ő biztosan át akar verni, hogy csak ki akar használni.

Lerogytam az ágyra és fohászkodni kezdtem: „Mutass nekem utat, mutasd meg nekem mit tegyek”
Nem jött válasz, csak belenyilallt a szívembe, valószínűleg akkor hasadt meg, miattad.
Besötétítettem a szobát, belemerültem az emlékeinkbe, és vártam a csodát, hogy hátha valamelyik elkezdi gyógyítani a heget, de igazából csak még jobban mélyítette.

Összekuporodva feküdtem hosszú órákon keresztül.
Mit nem kapsz meg tőlem? Mit csinálok rosszul? Ezernyi kérdés záporozott a fejemben. Kitől kaphatok rá választ?

Csalódtam újra benned, magamban, magunkban. Dühös voltam rád, magamra, magunkra.
Végül így aludtam el…

Másnap reggel amikor felébredtem, azt hittem csak egy rossz álom volt az egész. Azonnal a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az a beszélgetés megtörtént-e. Idegesen fogtam a kezemben, és megláttam leírva újra. Azonnal tudtam nem csinálom, nem csinálhatom ezt így tovább. Soha azelőtt nem éreztem ennyire erősen a bizonytalanságot kettőnkkel kapcsolatban. Hirtelen minden kis hibádat valamiféle elmélethez kötöttem, kész történetek rajzolódtak ki az állítólagos hazugságaidból, amik valószínűleg csak az én fejemben léteztek.

De nem tudtam túl látni a csalódottságon és a dühön. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, talán még senkit nem szerettem ennyire, mint téged. De mi mindenre adhat kibúvót még az a puszta tény, hogy szeretlek és te szeretsz? Annyi mindent néztem el neked és viseltem el e magyarázat mögé bújva.

De szeretlek, nem tudok szabadulni ettől a ténytől sem, beedted magad a szívembe, a gondolataimba, a mindennapjaimba, a bőröm alá kúsztál szépen lassan.

Mentegetni kezdtelek magam előtt, már írtam a védőbeszéded, hogy igazából én ismerlek csak valójában, talán én vagyok az egyetlen akinek nem játszod meg magad, hogy ez az egész nem is a te hibád, csak annyi sebet hozol a múltadból, hogy lehet csak időt kéne hagynom neked, mert már így is annyit változtál miattam-miattunk.

Mégsem akartam felfedni előtted, mit érzek, mert nem akartam, hogy újra kimagyarázd, hogy újra elbújva a megnyerő külsőd mögé időt nyerj, hogy megint én veszítsem el a csatát. Háború kezdődött: az ész és a szív csatája volt ez, aminek csak egy vesztese lehet: én. Azt gondoltam neked talán, ha egy óra magány lenne a büntetésed, utána már új áldozatra vadásznál. Meg sem fordult a fejemben, hogy te igenis küzdenél értünk, hogy te talán őszinte is lehetsz, és ahogy teltek a percek, egyre határozottabban kiáltottalak ki bűnösnek és a gyorsan ítélő bíróság meg is hozta a döntését.

Azt akartam azonnal tűnj el az életemből, hogy soha többé ne halljak rólad, hogy azt is felejtsem el léteztél, hát még hogy valaha szerettelek.

Mire elértelek aznap, biztos voltam a dolgomban, csak annyit kértem azonnal gyere, mert beszélnünk kell. Te ideges lettél, egyik furcsább kérdést tetted fel a másik után, szerintem már láttál az árokparton feküdni valahol, mert csak arra tudtál gondolni valami baj ért, vagy tettem ellened valamit. Fura mód sosem az villan be nektek férfiaknak, hogy egyszer ti vagytok a felelősek valamiért, az a bizonyos tantusz mindig csak későn esik le.

Nem mondtam neked semmit, mert korábban annyiszor vettem el magamtól a lehetőséget másokkal szemben, hogy elém állva kelljen vállalniuk a felelősséget, hogy nálad ezt nem akartam. Nem akartam, hogy egy újabb „vége van, befejeztem üzenetre” csak ridegen hangzó „rendben” legyen a válasz. Azt akartam, hogy lásd mit okoztál, hogy lásd hogyan sétálok ki én az életedből, ahogy te mondtad ilyen hirtelen minden előzmény nélkül. Azt akartam, hogy lássam a döbbenetet az arcodon, hogy te nem kellesz valakinek, össze akartam törni a világodat, ahogy te törted össze az enyémet.

Azt akartam, hogy lásd hogyan fordítom ellened a saját tanításodat, hogy keménynek kell lennem és egyszerűen nem tűrve a helyzetet megszabadulni a káros közegtől.

Mivel nem mondtam semmit, rohantál hozzám. Aggódva néztél rám, végigmértél, hogy lásd minden rendben, nem esett bajom. Elhúzódtam tőled, minél távolabb akartam lenni a bűvkörödtől. Én már eldöntöttem mindent helyetted, helyettünk, ahogy azt te is tetted. Ott álltál előttem csendben és csak hallgattad a monológomat, hogy mi mindent tettem meg érted, és hogy mennyire nem ezt érdemlem, különben is neked nem is kapcsolat kell, csak valaki, aki ráérő idődben elszórakoztat.

Nem hagytalak szóhoz jutni, mert tudtam, hogy ha hagynám elvesznék. Így hát miután elmondtam, amit akartam, összeszedtem a holmimat. Mindent, ami valaha is hozzám kötött. Aztán diadalittasan kisétáltam az ajtódon. Ott álltam a kapu előtt, zuhogott az eső, de csak álltam és élveztem ahogy minden egyes cseppje tisztít és egyre szabadabbá tesz.

Reggel még szerettelek most pedig a tudatot szeretem, hogy soha többé nem lesz közöm hozzád.

És te? Lehet még azóta is ott állsz a konyhád közepén…

Ányecs

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük